Egy tölgyfa élete

Egy tölgyfa élete

Esti mese

2012. augusztus 07. - Quercus Robur

Fésűs Éva: A büszke tölgyfa

 

Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.

A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

-Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!

Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

- Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.

- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!

- Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.

- Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.

- Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.

A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:

- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

- Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

- Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.

A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:

- Gyertek ide, hozzám!

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

Szép az élet...

...és én is szép vagyok!

Nézzétek csak, egészen kivirultam:szep_az_elet.jpg

Mostanában csupa jó dolog történt velem:
- Először is, szépen körbegyomláltak. (Köszönet érte az erdésznek.)
- Aztán, végre esősre fordult az idő! (A képen is látszik milyen jó nedves a földem.)
- És végül, a bőséges fény és csapadék hatására elkezdhettem fejleszteni a hajtásaimat. Ugye látjátok a friss, sárgászöld leveleimet? Megmutatom közelebbről is az új hajtásomat: 

szep_az_elet_2.jpg

Világoszöld színe jól eltér a tavaszi, már megfásodott hajtásomtól. Ezt mind az elmúlt napokban, hetekben növesztettem szén-dioxidból, vízből és napfényből.

Ügyes vagyok, ugye?

Ne fesd az ördögöt a falra...

Na tessék! Kellett nekem a növényevőket emlegetnem...

oz_jav1.jpg

Az előbb az egyikük erre járt, sőt, itt a közvetlen közelemben pihent meg egy kis vacsora utáni sziesztára. Alig pár méternyire tőlem! Gondolhatjátok, mennyire féltem! Olyan kicsire próbáltam összehúzni magamat, amennyire csak bírtam.

A múltkor ugyan azt írtam, hogy a növényevők segíthetnek a lágyszárúak lelegelésével, de valami furcsa oknál fogva az őzek különös előszeretettel választják ki a fiatal tölgy hajtásokat. Így igazán csak akkor nem kell félnünk tőlük, ha már teljesen eltakarnak bennünnket az egynyári versenytársak. Egyelőre még nem takarnak el, szóval tényleg veszélyben voltam. (Az egyméteres védőkorlát nem lett volna akadály neki, ekkorát helyből ugrik bármelyik őz.)

Ha érdekel valakit, megmutatom, hogyan néz ki az őz által hátrahagyott "fekvőhely". Távolról így:

oznyom_kicsi2.jpg

Közelebbről pedig így:

oznyom_nagy2.jpg

Itt, a közelemben "élőben" is megtekinthető. Talán már láttatok is ilyet, csak nem tudtátok, mi az?

Versenyfutás az élet

Az erdőben minden talpalatnyi földért meg kell küzdeni. Talán emlékeztek első blog-bejegyzésemből, hogy egy makk számára már az is óriási teljesítmény, ha élve eljut a talajba. A tavasszal előbújó magoncok élethosszig tartó versenyben találják magukat, melyben a két fő életfeltételért, a fényért és vízért küzdenek a többi növénnyel.

Számunkra, kis facsemeték számára különösen a lágyszárúak veszélyesek. Tudják ők jól, hogy csak őszig tart az életük, így hát nem gondolnak a télre, nem építenek fás szárat maguknak, nem halmoznak fel tápanyagokat, inkább minden erejüket a gyors növekedésnek szentelik. Ezzel a pimasz módszerrel rövid távon nagyon le tudnak hagyni bennünket, leárnyékolnak, és gyökerükkel még a vizet is el akarják venni előlünk.

Vannak, akik megpróbálják felvenni velük a versenyt  növekedésben (pl. nyárak, fűzek), de mi, ultramaratoni távon induló tölgyek más stratégiát követünk. Az első években látszólag alig fejlődünk, energiánk nagy részét arra fordítjuk, hogy jó mélyre hatoló karógyökeret növesszünk. Ezzel ugyanis a vízellátásunkat még aszályos időben is biztosítani tudjuk, amikor a többi "versenyző", már csak kókadozik a szárazságban.

Addig viszont mi kókadozunk a többiek árnyékában (amitől persze még lassabbak leszünk), és abban bízunk, hogy a növényevők (vagy az erdészek) kicsit visszaszorítják a magasra nőtt konkurrenciát. Ebből a szempontból "protekciós" helyzetben vagyok, mert a gondozóim május végén teljesen kitisztították a védőkorlátomon belüli területet. Ennek ellenére, nézzétek meg, hol tartanak most ezek a szemtelen rövidtávfutók!

Teljesen a fejemre nőnek!

gazban.jpg

Amikor a mese valóra válik

Vannak történetek, melyek túl szépnek tűnnek ahhoz, hogy igazak lehessenek. "Az ember, aki fákat ültetett" című elbeszélés is ilyen. Egy csodálatos tanmese, mely az emberi nagyságról és kitartásról szól. 

És vannak emberek, akik szerint semmi sem lehetetlen, amiben igazán hinni tudunk. És ezek az emberek néha valóra váltják még a meséket is.

Az indiai Jadav “Molai” Payeng is ilyen. Egy óriási, 550 hektáros csupasz homokzátonyon saját kezűleg telepített erdőt 30 év alatt. Mára a sziget értékes élőhellyé, védett fajok menedékévé vált. A teljes történet itt olvasható.

Le a kalappal a kivételes teljesítmény előtt!

forest-sand-bar_jo.jpg

 

 

Találós kérdés

Ha 1 óra alatt 2 egyetemista megold 3 feladatot, miközben megiszik 4 doboz sört (amelyből minden 5. nyer), akkor vajon hányasra sikerül a makroökonómia vizsgájuk?

sor.jpg

Egyébként nagyon rendesek voltak, szépen elpakoltak maguk után. A fenti kép a kuka tartalmát örökíti meg, a lenti pedig a környéket. Remélem sikerült a vizsgájuk.

kornyek.jpg

Klímakísérlet nagyban és kicsiben

Most olvastam a neten, hogy Ausztráliában nagyszabású klímakisérlet indult. A kutatók egy több mint másfél hektáros erdőbe egy kilenc emelet magas szerkezetet telepítettek, mely folyamatosan többlet szén-dioxidot juttat a levegőbe. Így a vizsgált területen a mai 0,039%-ról 0,055%-ra növelik az üvegházhatású gáz koncentrációját, ami a prognózisok szerint az évszázad végére lesz jellemző a Földön.

klima.jpg

Apropó, meséltem már arról, hogy a víz mellett, mi a másik fő táplálékom? A szén-dioxid! Erről talán azért nem írtam még külön bejegyzést, mert állandóan - sőt az emberiségnek "köszönhetően" egyre nagyobb mértékben - rendelkezésemre áll, így nem nagyon kell a hiányától tartanom. A szén-dioxid koncentrációjának emelkedése (egy szintig) gyorsítja a fotoszintézisünket és növekedésünket, ez pedig fékezheti az emberek számára kedvezőtlen folyamatokat.

Hogyan is? A fotoszintézis során szén-dioxidot vonunk ki a levegőből, ebből (és vízből) építjük fel saját testünket. Ha tehát gyorsabban zajlik ez a folyamat, akkor gyorsabban fogy a szén-dioxid. Hát ezt próbálják elemezni a tudósok ebben a 10 évesre tervezett nagyívű projektben.

 

Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen korszerű kísérletekért nem kell a földgolyó túloldalára menni. A minap jómagam is találkoztam egy kutatóval, aki éppen önmagán végzett hasonló klímakísérletet. Egy miniatürizált szén-dioxid termelő készüléket tartott a szájában, azon keresztül vette a levegőt. Az ő projektje nyilván sokkal előremutatóbb az ausztrálokénál, ugyanis a berendezés 10,000% (!) körüli, azaz nagyjából az évezred végére várható szintű szén-dioxidot termelt, s hozzá még egy halom kísérő vegyületet is.

És képzeljétek: A nagylelkű szakember még engem is bevont a kísérletbe, ugyanis a készüléket nekem adta, mielőtt a speciális fűtőanyag elfogyott volna. Szívtam néhány slukkot, és utána valóban sokkal jobban ment a fotoszintetizálás. (Kár, hogy a káros anyagok semlegesítése jóval tovább tartott, mint a dopping-hatás.)

cigi.jpg

Új élet hajnalán

Még nem említettem, hogy itt a közelemben él egy nagyobb tölgyfa is. Persze még ne valami óriásra gondoljatok, csak olyan "serdülőkorú". Mindenesetre elég nagy ahhoz, hogy virágot és termést hozzon. Láttatok már tölgyfa virágot?

Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle virág van - "fiú" és "lány" - de egyik sem túlságosan feltűnő. Mivel szélbeporzásúak vagyunk, nincs szükségünk rovarokra, így hát színes virágszirmokra és csalogató illatokra sem pazaroljuk az energiánkat. ("Praktikus legyen" - ez az evolúció legfőbb törvénye.)

A porzós ("fiú") virágzat laza barkáját az első blogbejegyzésem első képén találjátok, az apró, termős ("lány") virág pedig még ennél is rejtőzködőbb.

mini_makk.jpg

Ezen a képen már a megtermékenyített virágot látjátok, amiből majd a makk fejlődik ki. Némi fantáziával már talán a leendő kupacs pikkelyeit is felismeritek. Ha pedig a termés hosszú szárát (kocsányát) nézitek, könnyen rájöhettek, honnan ered a "kocsányos tölgy" név.

De ez csak a felszín. A lényeg odabenn zajlik: éppen új élet születik...

 

Jó idő

Tudjátok mi a legszebb látvány egy magamfajta, szomjas tölgy csemete számára? 

Az ilyen sűrű, sötét, esőt hozó fellegek, melyek beborítják a látóhatárt. A derűs égbolt mindig szomjazást jelent. A szomjazás pedig éhezést is.

Valahol hallottam, hogy az emberek néha "derűs napot" kívánnak köszönésképpen. Ez nekünk fáknak olyan, mintha ebédhez "üres asztalt" kívánnánk egy embernek. Nekünk a borult ég a terített asztal, az eső az ebéd, a felhőszakadás pedig igazi lakoma. (Lehet, hogy írnom kellene egy tölgy-magyar szótárt?)

Szerencsére az éhezésnek most vége, megjött a jó idő, és végre jóllakhattam!

Apáink útján

Ma érdekes élményben volt részem.
Egy erdei tornapálya útvonala vezet el mellettem, így gyakran találkozom kirándulókkal, sportolókkal. Általában megnéznek, néha szólnak pár szót hozzám, de aztán válaszra sem várva, mennek tovább. Ezúttal máshogy történt.

Egy futó jött rohanva, a modern emberi tudomány elektronikus csodáival felszerelkezve: pulzusmérős karórával, lépésszámlálóval és mp3 lejátszóval. Nem tudom, hogy a stopperóra, a pulzusmérő vagy egyszerűen csak a kifulladás hatására, de mindenesetre éppen nálam állt meg pihenni a "teremtés koronája". Lihegve támaszkodott a korlátomnak, s közben engem figyelt. A fülhallgatójából zene szólt:

"Kutatjuk honnan érkeztünk,
 Vizsgáljuk furcsán két kezünk.
 Ezer éven át megtanultuk már, mire jó a szív és a száj,
 De még nem tudjuk, még nem értjük, hová érkezünk."

Megborzongva bámult rám, mintha akkor értette volna meg először, hogy a köztünk fennálló nyilvánvaló különbségek ellenére mindketten ugyanannak a természetnek a részei vagyunk.

"Száz éves fák, történelem.
 Feldúlunk erdőt, földeket,
 Keresünk régmúlt éveket,
 Számoljuk az évgyűrűket."

Gondolatai a múltban jártak, az emberiség távoli múltjában, amikor az őseit stopperóra és pulzusmérő helyett még a kardfogú tigris motiválta.

"Apáink útján járunk még,
 őseink táncát járjuk rég.
 Új útnak hisszük a bűvös kört,
 És sokszor úgy élünk, mint ők."

Generációk hosszú sorát látta maga előtt, és közben már énekelte is a dalt, mint egy zenés vallomást, amely akár az emberiség ars poeticája lehetne.

A Homo sapiens, aki kiemelkedett a többi faj közül, és mára a földi élet egyik fő alakítójává vált. Aki városokba költözik, hogy minél jobban kivonhassa magát a természet hatásai alól. És aki futni jár az erdőbe, hogy néha mégis visszatérhessen oda, ahonnan elindult valamikor. Hogy átélhessen valamit abból, amit egykor az ősei éreztek. (Kardfogú nélkül.)

Véget ért a dal, és vele a varázslat is.
Emberünk szaladt tovább.
Vissza a városba.

Az élet vize

Amikor azt gondoltam, hogy a védőkorlát meg a félárnyékos erdei környezet megoldja minden gondomat, tévedtem. Vannak még fontosabb dolgok is. Például a víz. Nekem most ez a legfontosabb, erre van a legnagyobb szükségem.

Néha a legegyszerűbb dologok (amikre éppen legkevésbé gondolnánk) a legfontosabbak. A víz az élet alapja. És most nem általában beszélek, hanem konkrétan, magamról. Szó szerint a vízen múlik a túlélésem. Ha lesz víz, élek, ha nem, kiszáradok. Ezért jutott eszembe a címbe írt szókapcsolat. A víz nekem most valóban az "élet vize".

 

Vízzel veszem fel a talajból az ásványi anyagokat, vízben oldva juttatom el a levelekhez, és végül vízzel szállítom a megtermelt szerves anyagot is szerte a testemben, hogy növekedni tudjak. Egész testfelépítésem a víz szállítását szolgálja. Nézzétek csak meg egy levelem erezetét:

Főér, mellékerek és harmadrendű erek szabályos hálózata. A legkifinomultabb "logisztikai rendszer" gondoskodik a nyersanyagok és késztermékek folyamatos szállításáról. Egy igazi remekmű. Egyetlen gyengesége van: víz nélkül nem működik.

 

Sajnos mióta kiültettek, csak egyszer esett az eső. Mostanában meglehetősen rossz az időjárás: Szikrázó napsütés, felhőtlen égbolt, és még a szél is fújdogál. Borzasztó...

Még szerencse, hogy az eddigi gondviselőm nem feledkezett meg rólam, kétszer is meglátogatott, és ami a legfontosabb: vizet is hozott magával.

 

A kalandok folytatódnak...

2011, az Erdők Nemzetközi Éve, szép tavasszal köszöntött ránk, s mi bizakodva néztünk a jövőbe. Erőtől duzzadva törtünk a felszínre. Kis gyökerünket a talajba mélyesztettük, első levélkéinket a fény felé fordítottuk, s bennünk összekapcsolódott a Föld és a Nap, és megindult az Élet!

csemete_kicsi.jpg

Egy ideig minden jól ment, de aztán hiányozni kezdett az eső. Szárazság volt, nagy szárazság. A környéken a legidősebb fák sem emlékeztek ilyenre. De az idős fákat ez nem viselte meg annyira, mert ők több méteres mélységből szívták fel a vizet, míg nekünk csak a talaj felső rétege jutott.

Szerencsére a csemetekertben gondoskodtak rólunk. Amikor szükséges volt, mindig kaptunk vizet, és a lágyszárú konkurenciát is rendszeresen visszaszorították. Kicsit furcsálltam is, hogy milyen kedvesek az emberek. Makk-koromban a városból ellátogató feketerigók nem festettek ennyire szép képet a kétlábúak népéről.

Eltelt a nyár, jött az ősz, készülődni kellett a télre. Most azonban már nem bújhattam a földbe, a felszínen kellett átvészelnem a hideget. Tápanyagaimat megfásodott száramba gyűjtöttem, és szomorúan figyeltem, ahogy leveleim lassan elszáradnak.

Már szenderegni kezdtem, amikor egy novemberi reggelen váratlan dolog történt. Ásós emberek jelentek meg, és 500 csemetét – köztük engem is – kiemeltek a földből, majd virágcserépbe ültettek. Teljesen fel voltam háborodva. Tölgyet virágcserépbe?! Mi vagyok én, muskátli???

Pár napig csak vártunk értetlenkedve, aztán egyszer értünk jött egy kocsi, és elvitt bennünket a városba…

 

Egzotikus utazás egy hátborzongató helyre

Ismeretlen világ nyílt meg előttünk: a kövek, az üveg, a fém és a műanyag világa. Az emberek világa. Nagyrészt élettelen, rideg környezet, mégis zajos, füstös és állandóan változó.
Ezen belül is az egyik legmozgalmasabb, de életre legalkalmatlanabb helyre kerültünk: egy bevásárlóközpontba! Csupa mesterséges fény, csupa csillogás, de egyetlen talpalatnyi termőföld sincs benne. Brrr… ijesztő egy hely.
(Vajon Ti, emberek is ennyire félnétek a mi világunkban, az erdőben? Mondjuk egy nyugodt nyári éjszakán, amikor csak a denevér szárnycsapkodása, a bagoly huhogása, meg az avarban motoszkáló sün zörgése hallatszik?)

arkad_fenyek_kicsi.jpg

Végképp nem értettük, mi keresnivalónk van itt? Ráadásul éppen az erdészek hoztak ide, akiktől azért jobbat vártunk…

Nemsokára rájöttünk. Eddigi gondozóink arra gondoltak, hogy az Erdők Nemzetközi Évében úgy hozzák közelebb az embereket a természethez, hogy a természetet (azaz minket!) viszik közelebb hozzájuk. Az 500 tölgyet az érdeklődők között akarták szétosztani. Hát, a magunk részéről nem igazán lelkesedtünk!
Szerencsére hamarosan kiderült, hogy a látogatók közül a mogorvák és a közömbösek egyáltalán nem érdeklődnek irántunk, csak azok akartak csemetét vinni, akiknek a szeme felcsillant, amikor megláttak. Csilingelő hangú ember-csemeték, mosolygós anyukák és derűs pillantású nagyapók. Megnyugtató volt érezni, hogy miközben ránk néznek, a jövőre a gondolnak. Aki fát ültet, az bízik a jövőben. Mi is bíztunk.

arkad_kicsi.jpg

Engem az egyik zöld ruhás szervező választott ki magának, s bár ezt nem egészen értettem (őt is közelebb kell hozni a természethez?!), határozottan éreztem, hogy nagy tervei vannak velem. Autóba „ültünk”, és elhajtottunk a városból.

 

Téli pihenő

Egy családi ház udvarára kerültem, viszonylag jó helyre, de sajnos nem ültettek el. Ebből sejthettem, hogy még egy utazás vár rám. De akkor már nagyon fáradt voltam, nem foglalkoztam semmivel, mély téli álomba merültem…

Tavasszal az első melegebb napsugarak próbáltak ébresztgetni, de még sokáig szenderegtem. Enzimeim apránként aktivizálódtak, gyökerem lassanként magába szívta a talaj nedvességét, de rügyeimmel még vártam. Tudtam jól, hogy vigyáznom kell, mert az időjárás szeszélyes, leveleim pedig nagyon érzékenyek a fagyra. „Aki korán kel, az elfagy.” – szól a tölgyek ismert mondása. Később valóban lehűlt az idő, s én még alhattam egy kicsit.

Aztán újra melegedni kezdett, és ekkor már nem várhattam tovább, mert a tölgyek másik ismert mondása úgy szól: „Aki későn kel, az lemarad a növekedésben.”

Rügyeimbe csomagolt miniatűr levélkéimet bontogatni kezdtem, magamba szívtam az éltető napfényt, és nekiláttam fotoszintetizálni. Pár nap múlva megjelent a gondviselőm, és egy ásó meg egy palack víz mellé betett az autójába…

 

Otthon, édes otthon!

Alig hittem a szememnek: az erdőbe mentünk! Egy idősebb fűzes és egy fiatalabb kőrises között, egy elegendően széles szabad sávban, előkészítve várt rám egy korláttal körülkerítve az ültetőgödör. Jobban nem is alakulhatott volna!

Ennyi kaland és veszély után végre biztos helyre kerültem.
Most már tényleg muszáj bíznom a jövőben!

 korlat_kicsi.jpg

 

Aki fát ültet, az bízik a jövőben. Hát még a fa!

Engem éppen ma ültettek el. Ha valakinek, nekem aztán muszáj bíznom a jövőben!
Egy fa élete csupa veszedelem, különösen az elején. Tudjátok mit? Elmesélem, eddig mi történt velem. Talán hasznos lehet Nektek is, ha kicsit beleláttok, milyen a világ egy tölgyfa szemével.

 

 

A kezdetek kezdete

2010-ben, a Biodiverzitás Évében fogantam, a kisalföldi Rábaközben. Egy 25 méteres tölgyfa ágán láttam meg a napvilágot, de akkor még csak egy kis zöld makkocska voltam a sok ezer között. Kezdetben minden csodás volt, harmatban és napfényben fürödtünk, puha szellőkkel hintáztunk, hallgattuk a madarak énekét, és szépen növögettünk.

 

Egy napon véget ért a felhőtlen boldogság: baljós zümmögéssel megjelent egy apró tölgymakkormányos. Ti, emberek el sem tudjátok képzelni, mennyire féltünk. Ez az állat a legkegyetlenebb lény az egész világon! Hosszú ormányát belefúrja áldozatába, és belepetézik. A kikelő lárva aztán belülről pusztítja el a makkot. Állítólag egy horrorfilm is készült róla: „A nyolcadik utas a tölgymakkormányos”. Na de térjünk vissza az én történetemhez. Azon a nyáron a társaim fele esett áldozatául az ormányosoknak.

 

Aztán a gubacsdarázs érkezett, majd a tölgymakkmoly, a mókus, a szajkó és még sokféle szörnyeteg, hosszú volna mindet felsorolni. Nekem szerencsém volt, de rengetegen odavesztek.
Néha viharok is jöttek, de azoktól nem féltem annyira. Azt mondják az öregek: „A viharnak a tölgy kihívás, a tölgynek a vihar mulatság.” Úgy is volt. A viharban lengés igazi extrémsport!

Őszre szépen kifejlődtem, beértem, és már alig vártam, hogy a biztonságot jelentő talajba kerülhessek. Nemsokára kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű.

 

Rettegés az avaron

A talajt avar borította, s én annak a felszínére pottyantam. Ez veszélyes volt, mert így könnyen kiszáradhattam volna, és ha télen nagy a hideg, akár meg is fagyhattam volna. Abban bíztam, hogy a szél vagy az erdei állatok megmozgatják az avart, és akkor valahogy a száraz levelek közé csúszhatok.

Ami az állatokat illeti, azok már az első éjjelen megjelentek, de nem éppen segítő szándékkal. Vacsorázni akartak! Először az éles fogú egerek érkeztek, óvatosan, szimatolva. Szerencsére sokan voltak közöttünk az ormányosok lárvái által már félig vagy teljesen elpusztított makkok, akiknek már úgyis mindegy volt. Ez javította valamelyest az egészségesek túlélési esélyeit.

Aztán nagy csörtetve megjött az erdő „tankja”, a vaddisznó, és a puha léptű egerek egy pillanat alatt eltűntek. A mindenevő szörnyeteg fogai alatt csak úgy ropogott a sok makk, egészséges, beteg válogatás nélkül tűnt el a feneketlen bendőben. Az ormányosbogár emléke közepes thrillerré halványult a rettegésnek ezen a fokán. Ember így legfeljebb a nagy fehér cápa közelségében félhet.

Valahogy túléltem az éjszakát. Reggelre alig maradtunk néhányan, de fentről folyamatosan hullott az utánpótlás. Délután megjelent az erdész néhány zsákos emberrel. Engem is begyűjtöttek. Nem igazán tetszett, de arra gondoltam, a vaddisznónál rosszabb már nem jöhet.


Csemetekerti kényelem

Amikor kinyitották a zsák száját, frissen megmunkált föld illatát hozta a szél, és ez nagyon biztató volt. Nemsokára mindannyian a talajba kerültünk, éppen olyan mélyre, ahogy ideális a téli pihenéshez. Szinte már gyanús volt, hogy hirtelen minden ennyire jól alakult. De aztán nem sokat foglalkoztunk vele, készültünk az új esztendőre.

 

 (Azt hiszem mára elég lesz ennyi a blogolásból. A többit legközelebb mondom el.)

 

süti beállítások módosítása