Egy tölgyfa élete

Egy tölgyfa élete

Aki fát ültet, az bízik a jövőben. Hát még a fa!

2012. április 18. - Quercus Robur

Engem éppen ma ültettek el. Ha valakinek, nekem aztán muszáj bíznom a jövőben!
Egy fa élete csupa veszedelem, különösen az elején. Tudjátok mit? Elmesélem, eddig mi történt velem. Talán hasznos lehet Nektek is, ha kicsit beleláttok, milyen a világ egy tölgyfa szemével.

 

 

A kezdetek kezdete

2010-ben, a Biodiverzitás Évében fogantam, a kisalföldi Rábaközben. Egy 25 méteres tölgyfa ágán láttam meg a napvilágot, de akkor még csak egy kis zöld makkocska voltam a sok ezer között. Kezdetben minden csodás volt, harmatban és napfényben fürödtünk, puha szellőkkel hintáztunk, hallgattuk a madarak énekét, és szépen növögettünk.

 

Egy napon véget ért a felhőtlen boldogság: baljós zümmögéssel megjelent egy apró tölgymakkormányos. Ti, emberek el sem tudjátok képzelni, mennyire féltünk. Ez az állat a legkegyetlenebb lény az egész világon! Hosszú ormányát belefúrja áldozatába, és belepetézik. A kikelő lárva aztán belülről pusztítja el a makkot. Állítólag egy horrorfilm is készült róla: „A nyolcadik utas a tölgymakkormányos”. Na de térjünk vissza az én történetemhez. Azon a nyáron a társaim fele esett áldozatául az ormányosoknak.

 

Aztán a gubacsdarázs érkezett, majd a tölgymakkmoly, a mókus, a szajkó és még sokféle szörnyeteg, hosszú volna mindet felsorolni. Nekem szerencsém volt, de rengetegen odavesztek.
Néha viharok is jöttek, de azoktól nem féltem annyira. Azt mondják az öregek: „A viharnak a tölgy kihívás, a tölgynek a vihar mulatság.” Úgy is volt. A viharban lengés igazi extrémsport!

Őszre szépen kifejlődtem, beértem, és már alig vártam, hogy a biztonságot jelentő talajba kerülhessek. Nemsokára kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű.

 

Rettegés az avaron

A talajt avar borította, s én annak a felszínére pottyantam. Ez veszélyes volt, mert így könnyen kiszáradhattam volna, és ha télen nagy a hideg, akár meg is fagyhattam volna. Abban bíztam, hogy a szél vagy az erdei állatok megmozgatják az avart, és akkor valahogy a száraz levelek közé csúszhatok.

Ami az állatokat illeti, azok már az első éjjelen megjelentek, de nem éppen segítő szándékkal. Vacsorázni akartak! Először az éles fogú egerek érkeztek, óvatosan, szimatolva. Szerencsére sokan voltak közöttünk az ormányosok lárvái által már félig vagy teljesen elpusztított makkok, akiknek már úgyis mindegy volt. Ez javította valamelyest az egészségesek túlélési esélyeit.

Aztán nagy csörtetve megjött az erdő „tankja”, a vaddisznó, és a puha léptű egerek egy pillanat alatt eltűntek. A mindenevő szörnyeteg fogai alatt csak úgy ropogott a sok makk, egészséges, beteg válogatás nélkül tűnt el a feneketlen bendőben. Az ormányosbogár emléke közepes thrillerré halványult a rettegésnek ezen a fokán. Ember így legfeljebb a nagy fehér cápa közelségében félhet.

Valahogy túléltem az éjszakát. Reggelre alig maradtunk néhányan, de fentről folyamatosan hullott az utánpótlás. Délután megjelent az erdész néhány zsákos emberrel. Engem is begyűjtöttek. Nem igazán tetszett, de arra gondoltam, a vaddisznónál rosszabb már nem jöhet.


Csemetekerti kényelem

Amikor kinyitották a zsák száját, frissen megmunkált föld illatát hozta a szél, és ez nagyon biztató volt. Nemsokára mindannyian a talajba kerültünk, éppen olyan mélyre, ahogy ideális a téli pihenéshez. Szinte már gyanús volt, hogy hirtelen minden ennyire jól alakult. De aztán nem sokat foglalkoztunk vele, készültünk az új esztendőre.

 

 (Azt hiszem mára elég lesz ennyi a blogolásból. A többit legközelebb mondom el.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tolgyfa.blog.hu/api/trackback/id/tr574460592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása