Az erdőben minden talpalatnyi földért meg kell küzdeni. Talán emlékeztek első blog-bejegyzésemből, hogy egy makk számára már az is óriási teljesítmény, ha élve eljut a talajba. A tavasszal előbújó magoncok élethosszig tartó versenyben találják magukat, melyben a két fő életfeltételért, a fényért és vízért küzdenek a többi növénnyel.

Számunkra, kis facsemeték számára különösen a lágyszárúak veszélyesek. Tudják ők jól, hogy csak őszig tart az életük, így hát nem gondolnak a télre, nem építenek fás szárat maguknak, nem halmoznak fel tápanyagokat, inkább minden erejüket a gyors növekedésnek szentelik. Ezzel a pimasz módszerrel rövid távon nagyon le tudnak hagyni bennünket, leárnyékolnak, és gyökerükkel még a vizet is el akarják venni előlünk.

Vannak, akik megpróbálják felvenni velük a versenyt  növekedésben (pl. nyárak, fűzek), de mi, ultramaratoni távon induló tölgyek más stratégiát követünk. Az első években látszólag alig fejlődünk, energiánk nagy részét arra fordítjuk, hogy jó mélyre hatoló karógyökeret növesszünk. Ezzel ugyanis a vízellátásunkat még aszályos időben is biztosítani tudjuk, amikor a többi "versenyző", már csak kókadozik a szárazságban.

Addig viszont mi kókadozunk a többiek árnyékában (amitől persze még lassabbak leszünk), és abban bízunk, hogy a növényevők (vagy az erdészek) kicsit visszaszorítják a magasra nőtt konkurrenciát. Ebből a szempontból "protekciós" helyzetben vagyok, mert a gondozóim május végén teljesen kitisztították a védőkorlátomon belüli területet. Ennek ellenére, nézzétek meg, hol tartanak most ezek a szemtelen rövidtávfutók!

Teljesen a fejemre nőnek!