Mit gondoltok, mennyit nőttem a tavaszi lombfakadás óta?
Ennyit! A lényeget közelről is megmutatom:
Számoljunk egy kicsit! Április 25-től máig 105 nap telt el. A növekedést vegyük a fénykép alapján 87,5 cm-nek (pedig a görbületeket is beleszámítva biztos elérném a 90 cm-t is).
875 mm / 105 nap = 8,3 mm/nap
8,3 mm / 24 óra = 0,35 mm/óra
Nem rossz, ugye? Az emberi haj 0,3-0,5 mm-t nő naponta. Persze ti, emberek nem álltok annyit az esőben, mint én...
:-)
Állítólag 431 évvel ezelőtt ültettek egy fát az egykori Édenkert helyére. Vajon miről álmodhatott az a fa? Látta ő is a jövőt? Ezt a jövőt??
A fát ma úgy hívják: Shajarat-al-Hayat, vagyis az Élet Fája. Egy 500 éves erődítmény homokba omló romjain áll, egy sivatagi szigeten, melyet sós tengervíz nyaldos minden irányból. A tenger körül pedig újabb sivatagok, ameddig a szem ellát. Nem valami szívderítő vidék...
Ennek ellenére a fa él és virul. Csaknem 10 méter magas, a koronája pedig 25-27 méter széles. Gyökerei lent a mélyben talán még az Édenkert forrásából táplálkoznak. Tudhat valamit, amit mi nem.
25.994036 N; 50.583120 E - Prosopis cineraria
Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma
"Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én."
Nekem is volt egy furcsa álmom. Égig érő, vastag törzsű tölgyfa voltam egy távoli, tőlünk évszázadokra lévő világban. Pontosabban egy lehetséges világban. Az erdő többi fája fölé magasodtam, és elláttam a városig, sőt még azon is túl.
Az álmomban egy aprócska nyírfa csemete megkérdezte tőlem, hogy valaha voltam-e én is kicsi?
Akkor elkezdett viszafelé peregni előttem az idő, és sorban jöttek mindenféle emlékek a múltból - annak a világnak a múltjából, ami nekünk most még a jövő. Végül eljutottam a mába, ide, ahol még kicsi vagyok, és hirtelen felébredtem.
Kicsit összezavarodtam, mint Dzsuang-Dszi a pillangó álmával, de azért úgy tűnik, mintha most egy kicsit közelebb volna az égbolt...
Mostanában nagyon kedvesek hozzám az emberek. Kezdődött azzal, hogy valakitől kaptam egy "mankót" a "gerincferdülésem" kiegyenesítésére. Aztán lepermeteztek lisztharmat ellen, aminek különösen örültem, mert tavaly nagyon megkeserítette az életemet ez a betegség.
Igaz, ezután valaki elvitte a "mankómat", de nem nagyon bántam, gondolom neki nagyobb szüksége volt rá... Kicsit ferdén, de azért megállok a saját lábamon is.
Most viszont "mankó" helyett szederindából font "fáslit" kaptam, hogy mégis szép egyenesen álhassak. Így ni!
Legutóbb pedig egy flakon vizet kaptam egy kedves embertől. Nagyon jól esett ebben a melegben!
A szomszédban lakó széncinege szerint egész télen nem volt annyi hó, mint amennyi mostanra összegyűlt az út szélén ebből a furcsa "nyári hóból":
Hát furcsának furcsa, az már biztos, de a hóhoz nem sok köze van. A nyárfák aprócska magja utazik a hópihékhez hasonló "ejtőernyővel". Valóságos légi invázió zajlik május-júniusban. A számuk alapján azt lehetne gondolni, hogy világuralomra törnek, de valójában a magok legnagyobb része rövidesen elpusztul. Csak azoknak van esélye, amelyek napos, de kellően nedves talajfelszínre hullanak, és a gyengécske csíranövények még sokáig nagyon sérülékenyek maradnak. Kicsit olyan, mintha bugylibicskával felfegyverzett, éhes és szomjas légideszantosokat küldenének a harcba...
Hát nem gyönyörű?
Úgy tűnik, mintha kissé felgyorsultak volna az évszakok. Attól tartok, hiányozni fognak még nekem Tavasz tündér kiadós esői...
De ne legyek pesszimista, egyelőre egész jól alakulnak a dolgaim. A minap az erdész emberei lepermeteztek lisztharmat ellen, így remélem, idén nem kell tartanom ettől az utálatos fertőzéstől. Nézzétek csak! A leveleimen még látszanak a permetlé nyomai:
A másik érdekesség, hogy valaki kitámasztotta a törzsemet, nehogy "gerincferdülést" kapjak. Így néztem ki előtte (amikor még csak a leveleimet bontogattam):
Most pedig ilyen délceg vagyok:
A képekről talán az is látszik, hogy nemcsak az évszakok, hanem én magam is eléggé felgyorsultam ebben a pár hétben. A kiadós esők csodát tesznek!
De jót aludtam! Képzeljétek, azt álmodtam, hogy Tél tábornok tévedésből az összes seregét Amerikába küldte. Amíg odaát -40 fokos ítéletidő tombolt, itt alig süllyedt fagypont alá a hőmérséklet. Érdekes álom volt, de hogy igaz-e?
Nem tudom. Mindenesetre ha körülnézek, azt látom, hogy rendesen kitavaszodott. A nagyobb fák teljesen kilombosodtak, legfőbb ideje, hogy én is nekilássak a növekedésnek. Új év, új kezdet, új remények.
Mit tehet az, akit akkora ellenség fenyeget, mint az Oszmán birodalom fénykorában? Mit tehet, ha csupán annyi a védelme, mint Dobó István egri várkapitánynak?
Először is a rendelkezésére álló időt arra kell használnia, hogy jól megerősítse a várfalakat. Amikor pedig már küszöbön a támadás, minden erőforrását vissza kell vonnia a várba, hogy legyen esélye átvészelni az ostromot.
Pontosan ezt tettem én is az elmúlt időszakban. Zsenge idei hajtásaimat megerősítettem, elfásítottam, hogy ellenálljanak az ostromnak. Érzékeny, puha leveleim (a fenyők tűivel ellentétben) nem védhetők, ezért velük csak annyit tehetek, hogy kivonok belőlük minden hasznosítható anyagot, mielőtt megindul a támadás.
Mindenesetre a visszavonulás is lehet olyan szervezett és tervszerű, mint békeidőben a terjeszkedés. (Csak minden visszafelé történik.) Először a legtávolabbi zugokban bontom le mindazt, ami menthető, és amíg a szállítás zajlik, a közelebbi vidékeken még folyhat a termelés az utolsó percig. Az egész logisztika az úthálózatra támaszkodik, így ezek mentén marad legtovább zavartalan az élet. Mire Tél tábornok megérkezik, minden menthető a várfalakon belülre kerül.
Mellesleg a levelek lehullásának van egy pozitív oldala is: végre megszabadulok a lisztharmattól!
Hallottatok már a tölgy lisztharmatról? Nem? Ezek szerint az embereket nem fertőzi... Örüljetek neki!
Sajnos én már nem csak hallottam, hanem közelebbi ismeretségbe is kerültem vele. Meglehetősen kellemetlen viszketéssel jár. Ráadásul még el is csúnyítja a leveleimet. Így néz ki:
Egy élősködő gombafaj, mely leginkább a fiatal tölgyek leveleinek nedveit szívogatja. Ha nagyon elterjed, és vastag bevonatot képez, akkor még a fotoszintézist is akadályozza, végső esetben akár a levelek pusztulását is okozhatja. Szerencsére idáig ritkán szokott elfajulni a dolog, inkább csak afféle gyerekbetegség.
Egy ideje van két lakótársam. A nyolclábúak népéből valók, és azt hiszem, nagy túlélőbajnokok ők is.
Az egyikük kb. egy hete érkezett, de azóta még nem láttam enni. Eleinte valami művész-léleknek gondoltam, amikor elkezdte szőni a hálóját, de ahogy jobban megfigyeltem, rájöttem, hogy egy mérnök veszett el benne. Viszont mióta befejezte az alkotását, teljesen úgy viselkedik, mint egy meditáló fakír. Csak ül a hálóban mozdulatlanul, és napozik. Néha már-már azt gondolom, talán fotoszintetizál...
A másik csak két napja érkezett, és kezdetben úgy tűnt, ő is ugyanolyan művész-mérnök-fakír, mint a társa. Csak kicsit kövérebb. Ma új jellemvonását ismerhettem meg, és ez egyben a vastagsági különbségre is magyarázatot adott.
Egy óvatlan muslinca repült neki a nagy gonddal készített hálónak, ő pedig egy pillanat alatt felpattant, és egy felbőszült kung-fu mester vehemenciájával lerohanta a "műalkotás" rongálóját. Aztán szépen el is fogyasztotta a művészetét nem tisztelő látogatót. Így, ni:
Néha nehéz az élet. Néha nagyon meg kell küzdeni érte.
Néha a küzdelem nem annyira látványos, mint a fenti képen, de attól még halálosan komoly.
Az elmúlt öt héten bőven volt részem küzdelemben. Az egész ezzel az amnéziás ébredéssel kezdődött, meg a sérült gyökereim fájdalmával. (Azóta sem tudom, hogyan kerültem ide, de abban biztos vagyok, hogy a gyökereim egy része is ott maradt, ahol az előző életemet éltem. Talán az emlékeim is végleg ott maradtak...)
Aztán jött a sivatagi szárazság meg a perzselő hőség, amelyben különösen nagy szükségem lett volna a mélyre hatoló karógyökeremre. Néha ugyan jött valaki, aki megöntözött, de a víz egy része leszivárgott a mélybe, a többi pedig hamar elpárolgott a kánikulában.
Miközben tehát alig jutottam nedvességhez, szép zöld leveleim folyamatosan párologtattak, hiszen csak így tudnak működni. A kiszáradás egyre jobban fenyegetett, ezért kénytelen voltam szinte teljesen bezárni a gázcserenyílásaimat és lelassítani az életfolymataimat.
Aztán már ez sem volt elég. Ekkor meg kellett hoznom a legszomorúbb döntést, amit növény meghozhat: elkezdtem lehullatni a sok munkával létrehozott, gyönyörű leveleimet, holott a szikrázó napsütésben kiválóan lehetett volna velük fotoszintetizálni.
A túlélésnek néha nagy ára van, de csak annak van esélye, aki hajlandó megfizetni ezt az árat is. Hát én megfizettem.
Egy hónap alatt elvesztettem leveleim 90%-át, sőt még néhány frissebb hajtásom is visszaszáradt. Közben csak arra koncentráltam, hogy maradék erőmmel apró rügyeket építsek a levelek helyén. Hogy legyen lehetőségem az újrakezdésre.
Olykor már magam sem hittem benne, hogy lesz még számomra újrakezdés, de mégis azt tettem, amit a túlélés törvényei diktáltak.
Aztán egyszer csak lehűlt az idő, és megjött az eső. Talán mégis jóra fordul minden.
Mi történt...?
Hol vagyok...?
Hogy kerültem ide...?
Nem emlékszem semmire, csak kavarognak bennem a gondolatok. Olyan az egész, mint egy zavaros álom. Emlékképek, melyek nem az enyémek, mégis, mintha közöm lenne hozzájuk...
És egy furcsa érzés, hogy folytatnom kell valamit, amit talán nem is én kezdtem el. Mintha teljesítenem kellene egy küldetést, csak nem tudom, mi az?
"Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."
(Babits Mihály: A vihar)
De milyen lehet az élete annak, akinek a lelkében csak zaj van...???
Huszonnégy évszázaddal ezelőtt élt egy ember, aki nem volt képes semmi hasznosat, szépet, maradandót alkotni. Irigyelte mások eredményeit, ő is híres akart lenni. Egyre csak azon gondolkozott, mit tehetne, de mivel feje üres volt, lelke pedig zajos, nem jutott eszébe semmi értelmes. Felgyújtotta hát az antik világ hét csodájának egyikét, a fehér márványból és cédrusfából épült Artemisz-templomot...
A történelem ismétli önmagát. Ezúttal én lettem az áldozat; ami maradt, apró emlékműve a végtelen emberi ostobaságnak...
Hallottátok, hogy ilyen hőségben naponta legalább másfél liter vizet kellene meginni?
Én ma megittam...
;-)
Egyébként a szárazságnak is megvan a maga előnye: A gyomnövények növekedése is leáll.
Ilyenkor fontos igazán, kinek milyen mélyen van a gyökere. Ezen múlik, hogy amikor föntről nem kapom meg azt a bizonyos másfél litert, akkor a mélyből tudom-e legalább részben pótolni?