Ami látszólag elmúlás...

... az valójában őszi betakarítás. Felkészülés a télre. Tápanyagok átszállítása a levelekből a fás hajtásokba, a törzsbe, a gyökerekbe. Őszi üzemmód. S közben folyik a termelés is, és pörög a logisztika...

 ... amíg csak lehet.

Képzeljétek, lakik itt a közelemben egy aprócska tölgy csemete. Eddig észre sem vettem, pedig egészen közel van, alig néhány méterre. Ti észrevennétek?

Nem csoda, ha nem sikerült megtalálni, a kis tölgyek nagyon ügyesen tudnak bújócskázni. Mutatok egy közelebbi képet, így már talán észreveszitek:

Megvan? Még így sem könnyű meglátni, pedig itt már csak egy lépésnyire vagyunk tőle. Mutatok egy még közelebbi felvételt:

Hát itt bujkált a kis ügyes...

Egyébként a bújócska nekünk, tölgyeknek elsősorban nem játék, hanem túlélési stratégiánk egyik fontos eszköze. Fiatal csemete korunkban az őz és a szarvas a legnagyobb ellenségünk. Rügyeinket, friss hajtásainkat, leveleinket előszeretettel rágják le, ami ellen az a legbiztosabb védekezés, ha jól elrejtőzünk. Az első években szerényen megbújunk az aljnövényzetben, ilyenkor még egész jól elviseljük az árnyalást, s közben főleg a gyökerünket fejlesszük, készülünk a nagy kiugrásra. Aztán amikor már olyan mélyre hatoltunk a talajba, hogy a vízellátásunkat az aszály sem fenyegetheti, akkor (ha kapunk elég fényt is) teljes gőzzel megindulunk fölfelé.

Ezzel a stratégiával sokkal rövidebb időt töltünk a veszélyzónában, az erdei növényevők szája magasságában. Persze némi balszerencsével ebben a rövidebb veszélyeztetett időszakban is ránk találhat egy őz, de erős gyökérzettel azt is könnyebb kiheverni.

Ismeritek a Hegylakó történetét?
Igazán eredeti, nekem nagyon tetszik. Viszont kimaradt a filmből egy érdekes jelenet. Miután a főhős, Connor MacLeod 1590-ben elhagyja a skót felföldet, a többi halhatatlant keresve elvetődik a mi vidékünkre is. Úgy értesül, hogy a Duna egyik szigetén él egy halhatalan, aki hatalmas, erős, és már emberemlékezet óta állja a történelem viharait. A Hegylakó a folyót követve, egy ködös októberi este érkezik a hédervári Boldogasszony kápolnához. A legenda szerint így történt a nagy találkozás a halhatatlannak mondott "Szigetlakóval":

A Hegylakó hirtelen megborzongott. Évszázados erő jelenlétét érezte a közelben. Ösztönösen előrántotta kardját, és az ismertelen felé fordult. A ködből egy lándzsára szúrt török fej derengett elő a hold sápadt fényénél. A látványtól viszketni kezdett a tarkója, a borzongás pedig az izmaiba hatolt.

"Ki vagy?" - kiáltotta elszántan a sötétbe.
"Kivagy..." - visszhangzták gúnyosan a ködben megbúvó kápolna falai.

Érezte, hogy a hideg ellenére izzadni kezd a tenyere. Mindkét kézzel megszorította a markolatot, aztán bátorságát összeszedve előre lépett. A félhomályban észrevett egy mozdulatlan, sötét alakot. Óriási volt, vaskos, és olyan stabilan állt, akár egy fatörzs. Mindketten némán vártak. A baljós csend szinte fülsüketítő volt.

Érezte, hogy valamit tenni kellene, de nem mert elsőnek mozdulni. Magbabonázta a másik magabiztossága. Végül a Hegylakó nem bírta tovább a feszültséget, megköszörülte torkát, és így szólt:
"Connor MacLeod vagyok a MacLeod klánból. 1518-ban születtem Glenfinnan faluban, a Loch Shiel partján. És halhatatlan vagyok."

A Szigetlakó néma suttogását közvetlenül a fejében hallotta:
"Árpádházy MacKocsányosh Tölgy vagyok a Tölgyek nemzetségéből. 1218-ban születtem Hédevár faluban, a Szigetközben, a Duna partján. És nem vagyok halhatatlan, csak hallhatatlan..."

A Hegylakó megnyúló arcára kiült az évszázad döbbenete. Pár másodpercig mozdulatlanul állt, aztán összerogyott. A feszültség megszűnése egyszerre minden erőt kivett a lábából. Remegő kézzel az övéhez nyúlt, leakasztotta kisebbik kecsekbőr kulacsát (amelyikben nem a vizet tartotta), és nagyot húzott belőle.

Hát, a legenda szerint így zajlott a halhatatlan és a hallhatatlan "küzdelme". A tölgyek generációk óta adják egymásnak tovább ezt a történetet, de a jelek szerint a Hegylakó inkább hallgatott róla a későbbiekben.

Érdemes említeni pár szót a szereplők későbbi életéről is. A Hegylakó különböző kalandok és hőstettek után 1985-ben halandóvá vált, a tölgyfa viszont - bár sosem volt halhatatlan - még ma is él! 425 esztendő elteltével ugyanott áll a hédervári Boldogasszony kápolna mellett, ahol azon a ködös októberi estén; ugyanott, ahol 372 tavasszal azelőtt a napfény felé fordította első levélkéit...

Persze már eljárt felette az idő, már nem olyan hatalmas, mint egykor. Törzsét kikezdték a rovarok és gombák, ágait viharok tördelték, mára csak árnyéka egykori önmagának. De akik jártak nála, azt mesélik, hátborzongatóan jó érzés odaállni a törzsében található üregbe, és érezni az évszázadok lüktetését...

Én sajnos nem látogathatom meg élőben, csak itt az interneten. A http://evfaja.okotars.hu/dontosfak honlapon Ti is megnézhetitek, "Árpád-tölgy" néven szerepel, sőt szavazni is lehet rá, hogy ő legyen az Év Fája 2015-ben. Én már szavaztam, de ha rajtam múlna, inkább az Évezred Fája díjat adnám neki! 

Még nem is meséltem, milyen szépen újrafestették a korlátomat. Pedig azóta már harmadszor telik meg a hold az égen. Egyszer csak jött egy csapat, és önkéntes munkában lefestették az összes erdei berendezést. Jó fejek voltak.

Aztán jött az én kedves barátom is, aki a gerincferdülésemet szokta egyenesítgetni. Ezúttal egy szép fehér zsineget hozott, és még arra is ügyelt, hogy a száramat bebugyolálja egy szövetdarabbal, mielőtt ráhurkolta a zsinórt. Ez azért fontos, mert így nagy szélben sem dörzsölődik sebesre a hajtásom.

Időközben  én sem henyéltem tétlenül, növekedtem tovább, bár korántsem annyit, mint a tavalyi, csapadékos nyáron. Az idei kánikulában már az is sikernek számít, hogy nem száradtak el a friss hajtásaim. Egyébként annál azért többet nőttem, mint amennyi felülről látszik - inkább a gyökereim fejlesztésére koncentráltam. Ez még később is jól jöhet.

Nocsak!
Valaki használja a blogom címét angolul! 
Találtam egy érdekes animációt egy 900 éves tölgyfa életéről:

Egyébként azt tudjátok, hogy az angol nyelvterületen "English oak" a kocsányos tölgy neve?

Szeretem, mikor a leveleim zöldjét kristálytiszta gyöngyök díszítik, melyekben megcsillan az ég kékje. Szeretem, ha az ég szikrázó azúrját fehér szélű felhők tarkítják, melyek újra meg újra eltakarják a nap izzó aranyát. Szeretem, mikor játékos szellők terelgetik az égi párafoltokat, melyekből a föld barna tömege újabb fénylő gyöngyöket csal elő...

Járt itt nálam egy fehér postagalamb. Valami olyasmit mesélt, hogy ma ünnepelték a "Jómadarak és Fák Napját" a szomszédos tisztáson. (Hallottatok már ilyenről?) Aztán mondott még pár érdekes dolgot a galambokról, csótányokról, egerekről, patkányokról, görényekről, nyestekről, meg a gabonasiklókról. Állítólag ezekről tartottak élő bemutatót a gyerekeknek, akik csapatostul gyülekeztek az ünnep alkalmából.

Kicsit később én magam is találkoztam velük. (Mármint a gyerekekkel.) Túráztak egyet az erdőben, és épp itt, mellettem vezetett el az útjuk. Örültem nekik, mindig szívesen találkozok új emberekkel.

"A rügyek álma
a jövőt látja.

A fagyban fázva,
a szélben rázva,
esőben ázva,
napfényre várva...

A jövőt látja -
s valóra váltja!"

(Az első blogoló tölgyfa)

A múltkori muslincával együtt a leveleim is a földre hulltak. A napot akkor már napok óta nem láttam, csak az egyre rövidülő derengő félhomály újra-újra megjelenése mutatta az idő múlását.

Most már azt sem látom. Bezártam a kapukat, felkészültem a télre. Már csak pihenni szeretnék. Szép álmokat tavaszig!

"Úgy elfásultam ebben az őszi időben" - panaszkodott a muslinca.
"Szerencsére én is..." - mondta a tölgy.

:-)

Nézzétek csak, mennyire megváltozott a hajtásom színe a legutóbbi blogbejegyzésem óta!

Ismeritek Einbaum professzor elméletét a tér és idő összefüggéséről?

Nem, nem erre gondoltam, ezt valami Einstein találta ki... 

:-)

Én a fák növekedéséről akartam beszélni. Arról, hogy nekünk, fáknak mindig a csúcshajtásunk legfelső pontján születik meg a jelen, míg alul, a törzsbe zárva pihen a múlt. Bennünk megőrződik az idő. Mit is jelent ez?

A ma belélegzett szén-dioxidból és frissen felszívott vízből, a pillanatnyi napfény energiájával építjük a csúcson található legfiatalabb szöveteinket.

Látjátok? Legfelül a hajtásunk éppen olyan zöld, és majdnem olyan lágy, mint a legifjabb leveleink. Lefelé haladva lassanként eljutunk az egyre régebbi múltba.

Ezt kb. két hónapja növesztettem. A szár egyre sötétebb és keményebb, a felszínen megjelennek a paraszemölcsök. A levelek hónaljában pedig már ott csücsülnek a rügyek, s bennük szunnyad a jövő... Einbaum bio-relativitás elmélete szerint a rügyek anyaga meggörbíti maga körül a téridőt. (Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem igazán tudom, de mindenesetre annyi jól látszik a fenti fotón, hogy legalábbis a levélnyelet meggörbíti.)

Tovább haladva lefelé (vagyis a múltban visszafelé), egy érdekes ponthoz érkezünk:

Jól látszik, hol kezdődött a János-napi hajtásom. Megfelelő időjárás esetén (márpedig az idei nagyon az volt!), nyár közepén másodszor is beindul az egyébként tavasszal intenzív növekedés. Eddigre az első, tavaszi hajtás már elkezdett fásodni. A kép nagyon szemléletesen mutatja, hogy mennyivel érettebb már a szár alsó része.

A téridőben lefelé haladva, most kb. májusnál járunk: 

Ami ez alatt van, az már legalább egyszer kiállta a tél próbáját:

Az alábbi képen pedig már a tavalyi és tavalyelőtti hajtásom határa látszik egy lassanként eltűnő gyűrűvel:

Így függ hát össze tér és idő a fák szárán, törzsén. Ha látni szeretnénk, milyen volt ez a szakasz a múltban, csak feljebb kell csúsznunk a száron, ott meglátjuk. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz mostani, fiatal hajtásom a jövőben, lejjebb kell mennünk, ott megfigyelhetjük.

Einbaum professzor megfogalmazása szerint: Ha a törzs alsó részét nevezzük "múltnak", akkor a múltnak a múltját a jelenben találjuk. Ha pedig a legfelső hajtáscsúcs a "jelen", akkor a jelennek a jövőjét a múltban leljük.

Logikus ugye?

Mióta ilyen szép egyenesen állok, egészen más szemmel látom a világot. Élvezem a "magaslati" levegőt és sütkérezek az őszi napfényben. Tornázok a reggeli széllel, hallgatom a madarak koncertjét, s néha integetek a kocogóknak. Olykor csodálkozva visszanéznek, mintha nem hinnének a szemüknek.

Ezt el kell mondanom, mielőtt elfelejtem a szakkifejezéseket.

Járt nálam egy nagytudású professzor. Itt állt, szigorú szemekkel engem figyelt, miközben mormogott valamit magában, az ujjaival pedig rejtélyes vonalakat húzott a levegőbe. Majdnem úgy nézett ki, mint Albus Dumblebore varázsláshoz készülődve.

Már éppen kezdtem aggódni, amikor megjelent egy régi kedves ismerősöm. Ő az, akitől a "fáslit" is kaptam, ami a mai napig egyenesíti a testtartásomat. Beszédbe elegyedett a varázslóforma bölccsel, aki fizikus-biokémikusként mutatkozott be (vagy biofizikus-kémikusként?), míg az én régi barátom szerényen csupán egy "egyszerű embernek" mondta magát. Beszélgetés közben egy kúszónövény hosszú szárát kezdte a korlátom léceire fonni, aztán a professzor nagy megrökönyödésére benyúlt hozzám, és szép, nyurga, de kissé ferde idei hajtásomat megfogva felegyenesített.

A tudományok mestere döbbent hangon így szólt:
- Tudja mit csinált? Felborította az erők és növekedési tropizmusok rendszerének egyensúlyát!

Egy pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő. Próbáltam erősen kapaszkodni a földbe, hátha rögtön félrebillen a világegyetem, de aztán kedves régi barátom lassan megszólalt:
- Már elnézést professzor úr, de szerintem nem borítottam föl semmit. Így sokkal egyenesebben áll, mint előtte.

- De csak addig, amíg tartja. Előtte igazi egyensúlyban volt a rendszer. - Mondta felemelt muatatóujjal a tekintélyes bio-kemo-fizikus.

- Most is mindjárt egyensúlyban lesz, nézze csak... - S azzal az "egyszerű ember" a hajtásomon átvetett indával rögzítette új helyzetemet.

- Hát ez nem jutott volna eszembe... - vallotta meg a prof a tarkóját vakargatva. Aztán finoman elmosolyodva hozzátette: - Végül is nem rossz megoldás. Létrehozott egy új egyensúlyt azzal az izével - mutatott a kúszónövény szárára.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezek szerint megmaradok én is, meg a világegyetem egyensúlya is.

“Every person who has ever achieved anything has been knocked down many times. But all of them picked themselves up and kept going, and that is what I have always tried to do.”

Wangari Maathai

Egy fantasztikus tanmesét találtam egy kenyai asszonytól, aki nem adta fel a céljait, akármilyen nehézséggel is kellett szembenéznie. Egy kolibri szorgalmával tette, amit a szíve diktált, és végül sikerrel járt. Az általa alapított Zöld Öv Mozgalom - mintegy 30 ezer nő segítségével - máig több mint 51 millió fát ültetett el. A 2004-ben Nobel-békedíjat kapott asszony itt meséli el a kolibri tanulságos történetét:

Magyarul:

"Folyamatosan ostoromolnak minket a problémák, amikkel szembesülünk, és néha teljesen elárasztanak bennünket.

A kolibri története erről a hatalmas erdőről szól, amit éppen felemészt a tűz. Az erdő állatai kiözönlenek és döbbenten nézik, ahogy az erdő ég. Kétségbesettnek és tehetetlennek érzik magukat. Kivéve ezt az apró kolibrit, aki azt mondja:

- Valamit márpedig tenni fogok a tűz ellen.

Úgyhogy leszáll a legközelebbi folyóhoz, felvesz egy vízcseppet és a tűzre dobja. Föl-le repül, amilyen gyorsan csak tud. Mindeközben a többi állat, sokkal nagyobb állatok, mint az elefánt, a hatalmas ormányával, aki sokkal több vizet tudna hozni, tehetetlenül állnak ott. És azt mondják a kolibrinek:

- Ugyan mit tehetnél? Túl apró vagy, ez a tűz pedig túl hatalmas. A szárnyaid és a csőröd is túl kicsik, így csak egy kis csepp vizet tudsz vinni.

Miközben próbálják elbátortalanítani, a kolibri ahelyett hogy az időt vesztegetné, azt mondja nekik:

- Megteszek mindent, ami tőlem telik.

Úgy gondolom mindannyian ezt kellene tennünk. Olyanná kéne válnunk, mint a kolibri. Lehet, hogy jelentéktelen vagyok, de az biztos, hogy nem akarok olyan lenni, mint azok az állatok, akik végignézik ahogyan a bolygót lehúzzák a WC-n. Olyan leszek, mint a kolibri. Megteszek mindent, ami tőlem telik."

(Fordítás forrása: http://wetiko.hu/2011/09/mint-a-kolibri)

Mit gondoltok, mennyit nőttem a tavaszi lombfakadás óta?

Ennyit! A lényeget közelről is megmutatom:

Számoljunk egy kicsit! Április 25-től máig 105 nap telt el. A növekedést vegyük a fénykép alapján 87,5 cm-nek (pedig a görbületeket is beleszámítva biztos elérném a 90 cm-t is).

875 mm / 105 nap = 8,3 mm/nap

8,3 mm / 24 óra = 0,35 mm/óra

Nem rossz, ugye? Az emberi haj 0,3-0,5 mm-t nő naponta. Persze ti, emberek nem álltok annyit az esőben, mint én...

:-)