Ezt el kell mondanom, mielőtt elfelejtem a szakkifejezéseket.
Járt nálam egy nagytudású professzor. Itt állt, szigorú szemekkel engem figyelt, miközben mormogott valamit magában, az ujjaival pedig rejtélyes vonalakat húzott a levegőbe. Majdnem úgy nézett ki, mint Albus Dumblebore varázsláshoz készülődve.
Már éppen kezdtem aggódni, amikor megjelent egy régi kedves ismerősöm. Ő az, akitől a "fáslit" is kaptam, ami a mai napig egyenesíti a testtartásomat. Beszédbe elegyedett a varázslóforma bölccsel, aki fizikus-biokémikusként mutatkozott be (vagy biofizikus-kémikusként?), míg az én régi barátom szerényen csupán egy "egyszerű embernek" mondta magát. Beszélgetés közben egy kúszónövény hosszú szárát kezdte a korlátom léceire fonni, aztán a professzor nagy megrökönyödésére benyúlt hozzám, és szép, nyurga, de kissé ferde idei hajtásomat megfogva felegyenesített.
A tudományok mestere döbbent hangon így szólt:
- Tudja mit csinált? Felborította az erők és növekedési tropizmusok rendszerének egyensúlyát!
Egy pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő. Próbáltam erősen kapaszkodni a földbe, hátha rögtön félrebillen a világegyetem, de aztán kedves régi barátom lassan megszólalt:
- Már elnézést professzor úr, de szerintem nem borítottam föl semmit. Így sokkal egyenesebben áll, mint előtte.
- De csak addig, amíg tartja. Előtte igazi egyensúlyban volt a rendszer. - Mondta felemelt muatatóujjal a tekintélyes bio-kemo-fizikus.
- Most is mindjárt egyensúlyban lesz, nézze csak... - S azzal az "egyszerű ember" a hajtásomon átvetett indával rögzítette új helyzetemet.
- Hát ez nem jutott volna eszembe... - vallotta meg a prof a tarkóját vakargatva. Aztán finoman elmosolyodva hozzátette: - Végül is nem rossz megoldás. Létrehozott egy új egyensúlyt azzal az izével - mutatott a kúszónövény szárára.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezek szerint megmaradok én is, meg a világegyetem egyensúlya is.
