Néha furcsán alakul az élet. A pillanatnyi kényelemből hosszú távon hátrányos elpuhultság lehet, a nélkülözésből pedig sikerre vezető, szívós kitartás. Egy ponton túl még a szabálytalan, torz csúfság is az ellenkezőjébe megy át: felejthetetlen egyediséggé, sajátos szépség forrásává válik.

Olvastam egy fáról egy nagyszerű leírást, amely akarva-akaratlanul is erről szól:

"A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni és nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet?"
(Hamvas Béla: Fák / A győző / részlet)

Tanulhatnánk tőle...

Azt olvastam a neten, hogy a klímaberendezést a külső hőmérsékletnél legfeljebb 6-8°C-kal hűvösebbre szabad állítani, különben egészségügyi problémákat okoz. Hát, én bevallom, hogy ebben a hőségben 13°C-kal hidegebbre állítottam. Nézzétek csak:

Nem hiszitek el, hogy 13°C-kal lejjebb tudtam venni?
Bebizonyítsam?
Íme:

Ennyi volt a külső hőmérséklet! Sose becsüljétek alá, hogy mire lehet képes akár egyetlen fácska!

Hogy nem féltem-e a túlzott klímázás káros hatásaitól? Eleinte féltem, de aztán jobban elolvastam, miféle bajokat okozhat: torokfájás, tüdőgyulladás, izületi panaszok, szemszárazság, orrnyálkahártya gyulladása, fülfájás és hasonlók. Gyorsan rájöttem, hogy ezektől nekem kb. annyira kell félnem, mint nektek, embereknek a gyökérrontó taplótól, a kéregben költő szúktól vagy a gesztkorhadástól...

"...ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell."

Az az igazság, hogy múlt héten, a jéghűtéses felhőszakadáskor kissé már elegem volt a csapadékból. (Azt már leírni is alig merem, hogy azt kívántam: bárcsak lenne egy kicsit melegebb.) Most azon gondolkozom, van-e valami felsőbbrendű akarat, valami jellemfejlesztő nevelési szándék a mostani kánikula mögött? Ahhoz, hogy értékelni tudjuk ami VAN, meg kell tapasztalni a NINCS-et, és viszont. Azt hiszem, én már megtanultam a leckét, jöhet az újabb eső...

Ilyen száraz a talaj alattam. Ráadásul erősen homokos az összetétele, közelről ilyen szemcsés:

A homok azért rossz, mert gyorsan elszivárog és elpárolog belőle a nedvesség. Szerencsére a gyökerem alsó ágai már elég mélyen vannak, ott kedvezőbb a helyzet. Remélem, nemsokára elérem a talajvíz szintjét, aztán megszűnnek az efféle gondjaim.

Addig is, ha valaki errefelé jár, jó néven veszem, ha hoz magával egy kis vizet...

Előre is köszönöm!

A sűrű, szürke füst teljesen beborította az eget. Nyomasztó, baljós sötétség nehezedett a tájra. Szinte vibrált a levegő a feszültségtől. Mindenki ösztönösen érezte, valahol legbelül, a halálos fenyegetést.

Csupán néhány kilométernyire tőlük megállíthatatlanul tombolt a pokoli tűzvihar. A szél vadul kavarta az egyre forróbb levegőt, magasba kapta és messzire röpítette az izzó pernyét.

A fenyőfák recsegve-ropogva égtek, gyantás törzsük hangos csattanással hasadt fel, mikor a forróság okozta feszültség elviselhetetlenné vált bennük. Az avar és a kiszáradófélben lévő lágyszárúak, pillanatok alatt váltak füstté és hamuvá.

Minden, aminek lába vagy szárnya volt, fejvesztve menekült. Akinek kerekei voltak, úgyszintén. A fojtogató füst, a perzselő forróság mindent beborított. Sokaknak nem volt menekvés, aratott a halál...

Másnap néma volt a hajnal. Madárcsicsergés helyett csak csend, keserű, füstszagú, fülsiketítő csend honolt a természetellenesen szürkébe öltözött vidéken...

https://www.theguardian.com/world/2017/jun/22/portugal-forest-fires-under-control
https://www.theguardian.com/world/gallery/2017/jun/18/portugal-wildfires-in-pictures

Itt laknak a közelemben. Szürke lóhangya (Camponotus vagus) a hivatalos nevük, de sokan egyszerűen csak farontó hangyáknak nevezik őket. Szerencsére csak az elhalt, korhadófélben lévő fát rágják, így nincs félnivalóm.

Szép kis jószágok egyébként, és saját magukat nem is farontóknak tartják, hanem inkább lakberendezőknek. Az angolok "carpenter ant" ("ácshangya" vagy "asztaloshangya") névvel illetik ezt a nemzetséget, mert állandóan fúrnak-faragnak, és termelik a forgácsot.

Így néz ki a lakásuk felülről:

Van bennük valami elvont, művészi szépérzék, igaz?

Rendszerint nem lehet ennyire közvetlenül bepillantani hozzájuk, mert inkább árnyékban, a látható felszín alatt dolgoznak. Most is csak azért bámészkodhatok be a felső emeleti nappalijukba, mert egy másik farontó is munkába látott náluk.

Egy kétlábú.

Fantasztikus dolog ez az internet. Egy lépést sem kell tennem, mégis bejárhatom a nagyvilágot.
Ezt a képet szeretem a legjobban:

Nekem így kerek a világ. Otthonunk, a Föld nevű űrhajó kozmikus útján, nagyjából a semmi közepén...
Ahogy közelítünk, lassan kibontakoznak a részletek:

De ez még csak a kezdet.

Szinte érezni a gravitációt.

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj"

Lassan emberivé válnak a léptékek...

...és megnyílik egy másik, ismerős világ.

Élővé válik a térkép minden apró részlete.

Itt már hallani a madarak énekét és a lombok susogását.

Mindenütt jó, de legjobb itthon.

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Volt már hideg. Volt már meleg. Aztán újra hideg. És most megint meleg lett - de ezúttal másképp...
Ennek a melegnek ritmusa van. Ez nem olyan, mint egy szeszélyes afrikai légáramlat télidő kellős közepén. Ennek egyenletes ritmusa, lüktetése van: hűvös - langyos - meleg - langyos - hűvös - aztán kezdődik előröl. És mindig éppen akkor szűrődik át a legtöbb fény a leendő levélkéimet borító rügypikkelyeken, amikor menetrendszerűen megjön a meleg. És mindig egy irányból sugároz. Mindig a déli oldalról. És napról-napra egy picit magasabbról...

Lent a mélyben minden sokkal lassabban változik. A talajnak tehetetlensége van. Minél mélyebbre megyünk, annál később és annál tompítottabban gyűrűznek le a felszíni hőmérsékleti viszonyok. Ezért a gyökereimmel a szeszélyes napi ingadozás helyett az általános hőmérsékleti trendet érzem. Ezt nem tévesztheti meg egy múló melegfront, ez tévedhetetlenül mutatja, ha eljött az idő.

A melegedéssel fent is, lent is enzimek, hormonok aktiválódnak, ketyeg egy ősi biológiai óra, tik-tak, tik-tak, kémiai reakciók játszódnak le, szelepek nyílnak meg, áramlások indulnak, mindig lentről felfelé. Évmilliók alatt kicsiszolt mechanizmusok rendszere lép működésbe.
És akkor a tölgy már tudja: Itt az idő!

Csak most veszem észre, mennyire elszállt az idő. Az egyik pillanatban még madárdalos, virágillatú, világmegváltó tavasz volt, aztán örök életet ígérő, verőfényes nyár, de egyszer csak megváltozott minden. Megnyúltak az árnyékok, hidegek lettek a hajnalok. A gyengülő nap fénye sápadtan dereng a fákon, s leveleinkbe zárva búcsúzik a sárguló idő...

Felülről mindig más a világ. Lényegtelennek látszik az, ami lentről fontos, viszont világossá válik az, ami alulról nézve érthetetlen. Nézzétek csak az ágaimat, leveleimet:

Láttok benne rendszert, szabályszerűséget? Most nézzetek rá felülről:

Ugye mennyire más? Mint egy puzzle, vagy még inkább: mint egy területfoglalós stratégiai játék. Játéknak ugyan nem játék, de a területfoglalás igenis statégiai fontosságú benne. Ami látszólag véletlenszerű, az valójában 80-90%-os lefedettséget eredményez.

A múltkor írtam a növekedésről. Fontos tudni, hogy nem csak függőlegesen zajlik, hanem vízszintesen is. Minél több levelet süt a nap - annál nagyobb a termelés - annál több energia jut a függőleges növekedésre is.

Sokan azt hiszik, a növekedéshez nem kell sok ész. Óriási tévedés!
Persze van, aki ész nélkül csinálja, de azok nem sokra mennek. Nézzétek csak meg a lágyszárúakat! Minden tavasszal nekilódulnak, mint az őrültek, aztán mi lesz belőlük novemberre? (Igaz, az egynyári életkilátás nem túl jó alap az előrelátó tervezésre.)

A fák viszont, különösen a magasra növő, egymással versengő erdei fajok, évmilliók óta csiszolgatják a növekedés tudományát. A tölgyek növekedési stratégiájáról már írtam tavaly novemberben, de van a dolognak egy rövidebb időtávú oldala is. Nem mindegy ugyanis, hogy egy éven belül hogyan osztjuk be az erőnket.

Ha valaki túl gyorsan növekszik, előfordulhat, hogy pórul jár a nyári aszállyal, hiszen a frissen létrehozott zsenge levelek és fiatal, zöld hajtások nagy mennyiségű vizet párologtatnak. Így egy kéthónapos szárazság akár végzetes is lehet a telhetetlen faegyedeknek, de mindenképpen az új levelek (sőt akár a hajtások) elvesztéséhez vezet. Persze a túlzott óvatosság sem célravezető, mert azzal legfeljebb egy bonsai-kertészetben lehet életben maradni...   :-)

Itt jön a képbe a tölgyek egyik erőssége, a szakaszos növekedés. Tavasszal óvatosabban kezdünk, egy viszonylag rövidebb hajtással, aminek az elfásítására, leveleinek megerősítésére még aszály esetén is jó esélyünk lesz. Ekkor várunk egy keveset, és felmérjük, milyen az aktuális időjárás. Ha már sivatagi szárazság van, akkor nem erőltetjük a további növekedést, túlélésre rendezkedünk be. Ha viszont megállíthatatlan monszunesők áztatják a talajt, akkor - mire várnánk? - gyorsan másodhajtásokat fejlesztünk. János-napi hajtásnak is nevezik ezeket a naptár alapján, de azt már kevesebben tudják, hogy a "János" név a tölgyek etimológiai szótára szerint azt jelenti: "a másodhajtás indításának ideje".

Ha még nyár végén is nagyon kedvező az időjárás, akár egy harmadik hajtást is indítunk, de ez már nagy ritkaság. Ez utóbbit már nem az aszály, inkább a fagy veszélyezteti, amennyiben nem tud időben elfásodni. Mindenesetre a szakaszos növekedési taktika fő előnye, hogy az adott helyzethez igazodva minimalizálja a kockázatot, (hiszen az elfásodott hajtásrészek már biztosítottak), miközben lehetőséget ad arra, hogy kedvező években rendkívüli növekedéssel törjünk a magasba.

Íme az egyik idei (eddigi) másodhajtásom:

Mióta véget ért a szép, esős idő, egyre csak jönnek az emberek. Mindenfélék. Beszélgető nyugdíjas túrázók, csapatépítő munkatársi közösségek, főzőcskéző baráti társaságok, tanáraikkal kiránduló iskolások, kutyát sétáltató szinglik, zenét hallgató futók, sebesen suhanó kerékpárosok, andalogva lépkedő szerelmespárok, éles szemű természetfotósok, vizsgákra készülő egyetemisták, nordic walkingoló nagymamák, futóedzést tartó kajakosok...

Szeretem figyelni őket, belepillantani az életükbe, ha csupán néhány másodpercre is. Mindegyik a maga útját járja, csak az közös bennük, hogy ilyenkor, mikor legsimogatóbb a napfény, valami ismeretlen ősi erő az erdőbe csábítja mindannyiukat.

Na, mit szóltok a növekedésemhez? Napi 1 cm, nem rossz ugye? Főleg egy tölgytől...
Hogyan fért el mindez egy kicsiny rügyben? Néha én sem értem...
:-)

Ébreszt a cirógató napsugár, a langyos tavaszi szellő, a szerelmes madarak éneke. Imádom ezt a pillanatot. Ami volt, elmúlt. Csak a most van. Rügyeimben duzzad a tettvágy, itt és most születik a jövő.
Búcsúzik az utolsó, könnyű tavaszi álom.

Hideg van, mégsem fázom.
Ami fázhatott rajtam, már a földön hever.

Mi, lombhullató fák, így védekezünk a fagy ellen. Ledobjuk azt, ami elfagyhat. Jár némi veszteséggel, de még mindig egyszerűbb, mint bundát növeszteni. Régi, bevált módszer. Én még csak néhány éve gyakorlom, de ez a ginkgo 1400-adszor csinálja...

(Forrás: http://www.thisiscolossal.com/2015/11/an-ancient-chinese-gingko-tree-drops-an-ocean-of-golden-leaves)