Nagy hatalom az idő.
Pedig lassan dolgozik.
Néha, amikor súlyos veszteség ér bennünket, úgy tűnik, meg is áll, s olyankor nincsen más, csak a fájdalom.

Aztán az élet lassan megy tovább, de a seb marad. És lüktet...   ...   ...   ...   ...   ...   ... 

Idővel a fájdalom eltompul, de a seb, és a veszteség emléke életünk elválaszthatatlan részévé válik.

Múlnak az évek, és új feladatok, új kihívások jönnek. No meg új sérülések is.

Olyankor talán úgy tűnik, összefogott ellenünk minden, hogy tönkretegyen bennünket. Kapjuk a sebeket, jobbról-balról...

De csak menetelünk előre, rendületlenül. Tesszük a dolgunkat, és már nem vesztegetjük az időt önsajnálatra. Aztán egy szép napon rájövünk, hogy amit egykor életünk legnagyobb veszteségének gondoltunk, az már csak a múlt.

Csak egy heg maradt, de évről évre az is egyre halványul. Mások talán már észre sem veszik.

Ha kicsit hátra tudunk lépni, hogy távolabbról szemléljük önmagunkat, felismerhetjük, hogy mennyit változott az életünk. Ami egykor súlyos probléma, vagy fontos feladat volt, mára jelentéktelen aprósággá vált. A ma gondjait akkoriban elképzelni sem tudtuk.

És, hogy mit hoz a holnap? Egyszer egy bölcs ember azt mondta: "Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja." 

Tavaszi hangulatok szállnak a nyárfa-pihékkel... szikrázó mediterrán napsütés... végtelen, tiszta kékség... és mintha a rigófütty is ezt a dallamfoszlányt ismételné:

"Szemedbe nézek: Kék, 
olyan most, mint az Ég..."

Néha meg ezt:

"A szemedbe nézek: Zöld,
olyan most, mint a Föld..."

Az ég kékjére a föld válasza mindig a zöld. 

 Pontosabban: a zöld...

...a zöldebb...

...és a még zöldebb!

Nézzétek csak, még a friss hajtásom színe is zöld (azzal is fotoszintetizálok):

Mellesleg: ennyit nőttem lombfakadás óta... 

Találtam egy fantasztikus videót az ázsiai márványospoloskáról. Angolul van, de olyan látványos, hogy szerintem még nyelvtudás nélkül is érthető. (Különösen az előző két blogbejegyzés elolvasása után.)

Kicsit utánaolvastam a múltkori látogatómnak, és találtam még pár érdekességet.

Az első, hogy a kutatók szerint a fényességes vegyész géniuszunk egyik kedvenc előfordulási helye és tápnövénye az a bálványfa (Ailanthus altissima), amelyik maga is a távol-keletről származik, és hasonlóan fergeteges tempóban terjeszkedik (sőt hasonlóan "illatozik" is), mint a büdösbogár.
Érdekes módon, eddig a bálványfáról az a hír járta, hogy nincs károsítója. Most tehát kiderül, hogy mégis van, méghozzá egy magafajta...

Forrás: Kurt Stüber (Wikipedia)

A második lényeges információ, hogy a "márványos szépségű" rovarnak is van egy speciális ellensége, a mindössze 2 mm nagyságú szamurájdarázs (Trissolcus japonicus), amely szintén Kelet-Ázsiában őshonos! Ez az aprócska faj éppen a kicsinységéből adódóan veszélyes, ugyanis a poloska petéibe helyezi el a saját mini-petéit, a kikelő lárvák pedig elpusztítják a büdösbogár leendő utódait.

Forrás: Chris Hedstrom (Wikipedia)

Van tehát három keleti faj, amely odahaza láncolatban károsítja egymást: A bálványfát a poloska, a poloskát a darázs. A amíg az újan meghódított területeken egy faj károsítói nem jelennek meg, és nem terjednek el olyan számban, mint az őshazában, addig az adott faj előnyben van. Vagyis nem csak a szorgalom, meg a géniuszi vegyésztehetség a szokatlan siker záloga...

Forrás: The Cornell Chronicle/Elijah J. Talamas (USDA)

Arról még nem esett szó, hogy a márványospoloska tápnövényei között számos gyümölcs és zöldségféle akad, ráadásul a rovar táplálkozási módja meglehetősen visszataszító: Úgynevezett szúró-szívó szájszerve van, amin keresztül belefecskendezi a nyálát a kiszemelt táplálékba, majd miután az bomlani kezd, felszívja a keletkezett nedveket. Kívülről szinte alig látszik valami, de a rothadás folytatódik, a gyümölcs tönkremegy.

Forrás: Matt Rourke (AP Photo)

Így aztán nem csoda, hogy a bűzös rovar amerikai elterjedésekor sok millió dolláros károk keletkeztek, a kutatók pedig nagy lendülettel kezdték keresni az inváziós faj ellenszerét. Hamar rátaláltak Ázsiában a szamurájdarázsra, de ami ezután következett, az egy tipikusan emberi történet.

Hát nem olyan, mint egy tanmese? Mondhatni, a tudomány és a bürokrácia csúfos kudarca a Természet egyszerű nagyszerűségével szemben. A valóságban minden puding próbája a megevés.

Különös látogató járt nálam, egy távoli, keleti faj képviselője. A tavalyi kétpettyes vendégemet juttatta eszembe, aki utolsó mohikánként küzdött egy hasonló keleti jövevény ellen. Az a történet a vesztes szomorú története volt, ez pedig bizonyos értelemben az érem másik oldala. S a jelek szerint ez az oldal nem mindig csak napos, néha kissé büdös is...

Ő az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys), aki sok helyen inkább "büdösbogárként" ismert, holott ő, kissé szerénytelenül, "a fényes napkelet márványos szépségű vegyész géniuszának" nevezi saját magát.

Eredetileg Kína, Japán, Korea térségéből származik, és csak a közelmúltban jelent meg Amerikában és Európában. Az új élőhelyeken rohamos sebességgel terjed, amit állítása szerint tisztességes versenyben ér el, a következő kedvező tulajdonságainak köszönhetően:

1. Amíg mások tücsökzenére pazarolják energiáikat, az ő fajuk zseniális vegyészmérnökei kiváló bűzmirigyeket fejlesztettek ki, melyek megvédik a legtöbb ragadozótól.
2. A táplálkozásban spártai elveket vallanak, nem kényeskednek, nem válogatnak. Több mint 100 faj szerepel az étlapjukon.
3. Nagyon kitartóak a repülésben, óriási távolságokat tehetnek meg önerőből.
4. Nem vesztegetik az idejüket, gyorsan szaporodnak. A nőstény egyszerre 30-40 petét rak, de a mostanihoz hasonló meleg években két generációjuk is kifejlődik! Még melegebb vidékeken pedig még több, akár hat is!!

Az engemet meglátogató öreg példány (aki elvesztette egy lábát az élet viharaiban), azt mondta: Olyanok vádolják őket, akik irigyek a sikereikre, miközben buták a vegyészkedéshez, finnyásak a táplálkozásban, lusták a fárasztó repüléshez és lomhák a szaporodásban. Ha panaszkodás helyett több energiát fordítanának saját fejlesztésükre, sokkal jobb helyzetben lennének.

Hát... nárcisztikus hajlamok és orrfacsaró aromák ide vagy oda... ebben a nézőpontban lehet némi igazság...
Bár a tavalyi kétpettyes törzsfőnök története közelebb áll a szívemhez, de el kell ismerni, hogy végül a történelmet mindig a győztesek írják. De legalábbis a túlélők.

Ég az erdő az Amazonasnál... - Mert felgyújtották a hülyék!
De ég Afrikában is... - Ott is hülyék laknak...
Kínában szennyezik a levegőt... - A barmok...
Az óceánon műanyag "szigetek" úsznak... - Az idióták miatt...

Ennyi agyalágyult mellett mit lehet tenni? Hogyan menjünk oda? Hogyan oldjuk meg helyettük?

A jó hír: Nem kell odamenni! Csak 10 métert kellene megtenni! Mindenkinek ott, ahol éppen van. És észrevenni a szálkát a saját szemünkben is... hát még a gerendát!

Tudjátok mit találtam itt a 10 méteres körzetemben?

reklámújság fakuló lapja

cérnakeszyű? 

gumicukor csomagolása

szégyenlősen rejtőzködő, kilapított sörösdoboz

talán selyempapír csomagolása?

PET palack és sörösdoboz kezdődő románca

kék és barna románca 

"Az üvegpalack és a végtelen idő" (csendélet)

eltörött műanyag borotva (vajon kinek jutott eszébe az erdőben borotválkozni?)

fehér üveg, amelyről már lemállott a felirat

női pullóver?

üvegszilánkok

beazonosíthatatlan alufólia csomagolás

fémrács (valaki ezzel indult el kirándulni???)

üvegpalack nyaka 

sör és vodka közeli kapcsolatban

újabb üvegpalack maradéka

műanyag flakon és cigisdoboz?

Tokaji Furmint

Sörre bor, mindenkor...

ásványvizes flakon (ennyi alkohol után jól jön a rehidratáció)

üvegpalack és nylonzacskó (benne zárt gomba-élőhely)

 És Te mit találsz, ha nyitott szemmel megteszed a magad 10 méterét??

Tudjátok, hogyan keletkezik a fák kérge?

A kéreg alatt található egy vékony, érzékeny, de szinte korlátlan sejtosztódásra képes hártya: a kambium. Ez minden évben létrehoz befelé is, kifelé is, egy-egy réteget. A belsőből lesz a fatest anyaga (évgyűrűnként), a külsőből pedig a háncs, amiből a kéreg alakul ki. A farész feladata a törzs megszilárdítása és a víz, meg az ásványi anyagok szállítása lentről felfelé, a háncs feladata pedig a levelek által létrehozott szerves anyagok (a "táplálék") szállítása a koronából a gyökerek felé. Kis egyszerűsítéssel: a gyökér inni ad a koronának, a korona pedig enni ad a gyökérnek. Mindenki jól jár.

De nem erről akartam beszélni. Hogyan lesz a háncsból kéreg? Először a kifelé létrehozott réteg majdnem ugyanolyan vékony és érzékeny, mint a levél felszíne.

A növekedés, vastagodás során ez a puha "burkolat" rugalmasan tágul egy ideig, de aztán felrepedezik és foszlani kezd. Így:

Távolról alig látható. Éles szemmel, később is észrevehetők a repedések az egyre inkább elfásodó háncsrétegen.

Egy idő után a kis repedések egymásba érnek:

Egy bizonyos vastagságon túl aztán megjelennek az első mélyebb hasadások is:

De ez még csak a kezdet...

A hasadások mély és széles árkokká nőnek...

 A törzsem legalsó részén már így néz ki:

Tovább egyelőre nem tudom mutatni, de gondolom, innentől már mindenkinek világos a jelenség. A korábban létrejött, karcsúbb testre szabott ruhák mind jobban széthasadoznak, de nem könnyen válnak le. Így alakul ki az egyre vastagabb, egyre durvább felszínű kéreg az évente képződött háncsrétegekből. Semmi sem veszik kárba, a régi ruha adja az új viselet mintázatát. 

Szóval kihíztam a régit, de nem baj. Tölgyeknél ez így menő.

(Egyébként embereknél is láttam már hasonlót, főleg fiatalok nadrágján. Gondolom, a térdük növekszik legintenzívebben...)

A lenyugvó nap hosszú árnyakat rajzolt a fűbe, éppen olyanokat, mint azon a könnyfakasztóan szép tavaszi napon, amikor az emberiség legpusztítóbb háborúja véget ért. A robbanások emléke élénken élt benne, az akkor szerzett repeszdarabot azóta testében őrzi, bár a sebhely szinte nyomtalanul begyógyult.

A másik nagy világégésből a nélkülözés képei maradtak vele, hajlott hátú, apró léptű, rőzsegyűjtő asszonyok, meg az a cingár, őrült tekintetű, bicegő katonaszökevény, aki egyik éjjel nála húzódott meg a település határában.

Neki az apját is ismerte; földmérő volt egy másik, boldogabb világban. Akkoriban földet osztottak, levágtak egy darabot az erdőből, és felszántották. Mindenki örült, csak ő nem. Ő jobban szerette a fákat.

Ez abban az időben volt, amikor furcsa, gyöngyházfényű felhőkből savas esők hulltak, mert a világ túlsó felén kitört egy vulkán. Érdekes, hogy néha felfoghatatlanul távoli dolgok befolyásolják az életünket, amelyekről tudomásunk sem lenne, ha az újságok meg nem írnák.

Jól emlékezett arra a fiatal újságíróra is, aki korábban ügyvéd volt, később elítélt rab, miniszter, a szabadságharc vezetője, és ma már minden településen utca őrzi a nevét. Verőfényes nap volt, s az az ember a múltról kérdezte, meg a történelmi távlatokról, aztán a távolba révedt. Keletre. Úgy tűnt, költői kérdés volt, a válasz nem érdekelte. Sokáig állt ott szótlanul, majd felsóhajtott, és útnak indult. Nyugatra.

A forradalmak vezetői nem mindig ilyen szerencsések. Vannak, akiknek porba hull a feje, mint annak a híres-hírhedt franciának is, aki előtte sokakat juttatott ugyanerre a sorsra. Az ő halálának hírét postakocsi hozta, ami akkoriban gyorsabb volt az újságoknál.

Máskor hajók hozták a híreket az „Óperencián” túlról. Furcsa, hihetetlen történeteket meséltek akkoriban a vörösbőrűek földjéről, az „Újvilágról”, ahol az európai telepesek új országot építettek, és tengervízbe áztatták az angol teát.

Az angolok pedig – mint mindig – külön utat jártak. Külön vallást és külön társadalmi rendet választottak, olyat, amilyen előtte sohasem létezett. Sőt, külön törvényeket hoztak, melyek a természet erőinek parancsoltak, a Földnek, Napnak, bolygóknak és csillagoknak. Még a fáról leeső almának is előírták, hogyan és merre essen…

Korábban a tudósoknak, csillagászoknak nehezebb dolga volt. Az életükkel játszottak, ha kétségbe vonták a kétségbevonhatatlant. Hogyan mozoghatna a Föld, a teremtés középpontja, ha mindannyian érezzük, hogy stabilan áll a talpunk alatt? Bár néha, a máglyák fényénél, tényleg állni látszott, de aztán – csak azért is – mégis mozgott tovább.

Máskor súlyos lovak patái alatt rengett a föld, ágyuk dörgésétől rengett a levegő, és a történelmi vereségtől megrengett egy egész ország. Azon az augusztus végi napon sötét zivatarfelhők serege söpört végig a tájon, és a menekülő király a megáradt patakba veszett.

Pedig volt idő, amikor minden más volt. Fekete sereg akkoriban nem az égen, hanem a földön masírozott, és nem hátrált meg senkitől. Az utakat idegen nyelvű utazók járták, kényes ízlésű követek, nagyhírű tudósok, neves művészek, kiváló építőmesterek, hétpróbás kereskedők. No meg adószedők.

A fekete halál másképpen szedte az adót. De az több mint egy évszázaddal azelőtt történt, egy talán még nagyobb birodalomban. Annak a járványnak semmilyen birodalom és semmilyen akkor ismert hatalom nem tudott megálljt parancsolni. A pusztítás óriási volt, az emberek bezárkóztak, s amíg tombolt a kór, az élet szinte megállt.

Csend volt, de ő szerette a csendet. Sütött a nap, tücskök ciripeltek, és látszólag nem történt semmi. Aztán felhők jöttek, halkan eleredt az eső, ő meg csak állt, és nézte a tájat. Ötven tavasz állt mögötte akkor. Ötven évgyűrű. Mindent, amit átélt, magába épített. Az energiát adó napfényt, a felszívott esővizet, a talajból kioldódó ionokat, az arra járók által kilélegzett szén-dioxidot. S ezekből, csakis ezekből építette fel saját testét. Szó szerint megtestesült benne a múlt. S a java csak ezután következett…

Úgy hallottam, az embereknek bulival ér véget az év.

Nekem úgy kezdődik. Szikrázik a napsütés, nyárfapihék konfettije száll, énekesmadarak fütyülik az élet himnuszát... 

"Today is the first day of the rest of your life." (Charles Dederich)

Néha az emberek is a fákkal együtt ünneplik a tavaszt.

Tegnap például...

Buli az élet!

Aranyruhában

Októberi fények 

Búcsúzó nyírek

Őszi trikolor

Akinek elfelejtettek szólni...

Zöld izzás

Műholdfelvétel egy párhuzamos mikrokozmoszból

"Csakazértis" kőris (Hajrá Yggdrasil!)

Az elmúló idő mozaikja 

Hallottatok már róla?

Yggdrasil a germán és skandináv mitológia óriási kőrise, világfája, melynek koronáját felhők fedik, gyökerei pedig egészen az alvilágig nyúlnak. A fa tetején egy aranykakas ül, mely figyelmezteti az isteneket az óriások támadására. Törzsén egy mókus szaladgál fel s alá, és viszi a híreket az alvilág és a felső szint között. Az Yggdrasil folyamatos támadásoknak van kitéve: gyökereit egy sárkány és más férgek rágják. Négy szarvas, valamint egy kecske folyamatosan a lombját és hajtásait legelik. Segítői is vannak a fának, három félistennő öntözi a tövénél található forrásokból, mert ha elpusztul, eljön a világvége... [Wikipédiából, rövidítve]

Érdekes kis történet, bizonyára fantasztikus sikerfilmet lehetne forgatni belőle, de engem az gondolkodtatott el, hogy a fáról leírtak egy egyensúlyban lévő biológiai rendszert alkotnak. Általában a természetben minden élőlényt érnek csapások, támadások, ez önmagában nem katasztrófa. A lényeg, hogy ellensúlyozni tudjuk az elszenvedett veszteségeket. Gond akkor van, ha tartósan felbillen az egyensúly...

Van a közelemben jó néhány kőris, róluk jutott eszembe Yggdrasil.

Nézzétek csak! Valami nem stimmel. Egy egészséges fa nem így szokott kinézni...

A fenti képen már egy másik, vékonyabb fácskát láthatunk az előtérben. Figyeljétek, hány levélkéje van...

Ez pedig kicsit beljebb, az elvileg zárt lombkoronaszint, alulról. Meglehetősen hézagos, de mi az a sok elsárgult "ízé"? Nem a levele, hanem a termése. Mondhatnánk: abból legalább van elég, ha már a levélzete ilyen hiányos. Igen ám, de a természetben akkor szoktak a fák ennyire tömeges termést hozni, ha már nagyon nagy a baj... (Miért is? Ha már az anyanövény elpusztul, legalább legyen elég mag, amiből újabb esélyt kaphat a génkészlet a fennmaradásra.)

Nézzünk még körül egy kicsit:

Ami barna, az mind kőris! Ez pedig a másik irány:

Úgy tűnik, az egykori világfa utódainál nagyon félrebillent az a bizonyos egyensúly. A mitológia férgeit, sárkányát, szarvasait, kecskéjét még csak kibírták, de a 21. század új csapása, a kőris hajtáspusztulást okozó gomba, akár a világvégét is elhozhatja Yggdrasil gyermekeinek...

Hihetetlen, micsoda drámák zajlanak a háttérben, miközben a kabócák ciripelésén túl, látszólag semmi nem történik a nyári forróságban. Találkoztam egy utolsó mohikánnal, mondott pár dolgot az életéről.

Egykor övék volt itt minden, ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl, legalábbis így mesélte az öreg törzsfőnök. (Persze ebben tévedett, mert valójában a tölgyeké volt, de hát ő sem tudhat mindent.) Aztán a távoli keletről behajózott egy másik törzs, és hódítani kezdtek. Egyre csak sokasodtak, terjedtek, elfoglalták az életteret...

Nem volt mit tenni, harcolni kellett. Pokoli kemény küzdelem volt, mert az újak nagyon erősek voltak. Nagyobbra nőttek, gyorsabban szaporodtak, mohóbban táplálkoztak, szó szerint falták az erőforrásokat. Nem tisztelték a régi rendet, a saját szentségtelen törvényeik szerint éltek. A mohikánok pedig egyre fogytak, és ahogy a törzsfőnök öregedett, úgy zsugorodott kis csapata...

Menekülniük kellett, szétszóródtak, szem elől tévesztették egymást. A puszta életükért bujkáltak, várták az alkalmat a nagy visszatérésre. Várták, hogy egyszer, ha kedvezők lesznek a körülmények, és kiismerték ellenfeleiket, mindannyian előjönnek rejtekhelyeikről, és akkor visszavágnak.

Az idő meg csak telt és múlt, de a kedvező alkalom váratott magára. A túlélők mind ritkábban találkoztak egymással, s az öreg főnök beismerte nekem, hogy már nem is tudja számon tartani, hányszor kelt fel a nap, mióta utoljára találkozott valakivel a saját fajtájából. Szomorú történet.

Kérdezte tőlem is, láttam-e valakit a népéből, de sajnos mostanában nem. Ebben az évben ő volt az első és egyben utolsó. Vajon ő lenne az utolsó???

Ti láttatok mostanában hozzá hasonlót?

Sokan azt hiszik, a növények mindig az ég felé növekednek. Nos, ez nem egészen így van. Persze mindenki szeretne függőlegesen növekedni, fel, a magasba, de akad pár befolyásoló tényező, pl. a legfontosabb rögtön a fény.

Növényi élet tartósan csak ott lehetséges, ahol van elegendő fény. Így aztán, aki élni akar, annak a felfelé növekedés fontos szabályát néha felülírja a túlélés még fontosabb törvénye.

A közelemben, az út mentén több kiváló példát is láthatunk erre. Itt van például a magas aranyvessző, mely lágyszárú létére akár embermagasságúra megnő, és normál körülmények között szálegyenes vesszőként tör függőlegesen a magasba:

Találunk szürke nyárat is, mely életerős, gyors növekedésű fafaj, 35 méteres magasságot is elérhet, no persze nem ilyen szögben:

Aztán van itt még tölgy is, kocsányos tölgy, mint jómagam, akár ezer évig élő, 40 méteresre megnövő, viharokkal dacoló, büszke fafaj. Erről a kis csemetéről már írtam egyszer, 2015 októberében. Azóta ő is szépen növögetett, no de milyen irányban? Nézzétek milyen nagy úr a fény törvénye:

A veresgyűrű som csupán egy cserjefaj, így nem csoda, ha egy-két ága kihajlik oldalra, de az azért meglehetősen szokatlan, hogy a középső, úgynevezett "vezérhajtása" ennyire ferdén álljon:

A legérdekesebb talán ez az amerikai kőris, jellemzően karcsú, egyenes törzsű középmagas fafaj, de itt, most, szinte fekvő állásban növekszik:

Sajnálom szegényt... rossz helyre született, olyan lapokkal kell játszania az életet, amilyeneket osztott neki a véletlen. De tudjátok, mi az érdekes? Nem panaszkodik a sorsra, nem várja, hogy valaki igazságot szolgáltasson neki, nem mondja, hogy feladja a harcot, nem fecséreli az energiáját önsajnálatra. Csak megpróbálja kihozni a legjobbat a pillanatnyi helyzetéből. Józanul mérlegel, és ha a számítás azt mutatja, hogy neki oldalra kell növekednie (minden közhiedelem és minden tankönyvi szabály ellenére), akkor azt teszi.    

Megérintett...
Épp úgy volt, ahogy mesélték.
Ahogy a tölgyek ősi legendája mondja.

"[...] Amikor hosszú, pihentető álmodból úgy ringatnak fel a langyos, lágy szellők, hogy az esőáztatta talaj párái virágillatok pamacsaival keverednek, miközben a madarak énekétől szétnyílnak a felhők, és a beköszönő napfény cirógató melege bizsergetni kezdi rügyeidet, akkor, ha nagyon figyelsz, átélheted a varázslatot.

Egyszer csak érezni fogod a közeledtét. Nem láthatod, nem hallhatod. Mégis érezni fogod, valahol legbelül, leheletfinom lépteinek toppanását. A madárdal ritmusára járja táncát, s közben ujjai hegyével megérinti az alvó, szendergő fákat. Amerre jár, élénkebbé válnak a színek, intenzívebbé az illatok, tisztább csengésűvé a dallamok... Még a napfény is ragyogóbb lesz... Te pedig érzed, hogy egyre közelít... Léptei nyomában csírázni kezdenek a magok, érintésétől felpattannak a rügyek. Együtt szalad a széllel, könnyeden, játékosan, kacagva, s te már érzed, sőt tudod, hogy valójában ő diktálja a tempót, valójában a szellő igazodik őhozzá... Már egészen közel jár... észleled kisugárzását... érzed a benne lüktető életerőt... Kacéran perdül egyet, lágyan megérint, s tovalibben. És akkor végigfut rajtad a borzongás.

Egy semmi mással össze nem téveszthető borzongás. Ha egyszer átélted, soha nem felejted. Benne van minden, ami a tavasz lényege: a Nap mérhetetlen energiája, a Föld megingathatatlan ereje, a szellők korlátlan szabadsága, a felhők megnyugtató ígérete, az örökké megújuló élet felülmúlhatatlan szépsége. Végtelen tettvágy tölt el, kinyújtózkodsz az ég felé, és nekilátsz, hogy valóra váltsd az álmaid. [...]"

Éppen így történt, ahogy az ősi legenda mondja.
Megérintett, s táncos lábbal tovalibbent.

Ha nyitott szemmel jártok, talán még észreveszitek a léptei nyomát.

Érdekeset olvastam a gólyákról. Az áttelelő gólyákról - merthogy ilyen is van már. Elsőre talán kacsának tűnhet...

...(mármint a hír tűnhet kacsának, nem az áttelelő gólya), ha pedig mégsem az, akkor talán csak néhány "elmebeteg" példányról lehet szó, melyek az állatvilág Darwin-díjasaiként így radírozzák ki selejtes génjeiket a faj közös génállományából... Így volna?

Nem egészen. A gólyák vonulása nem kőbe vésett, megmásíthatatlan törvény, hanem észszerű reakció a környezet által kínált feltételekre. A globális felmelegedéssel viszont lassanként megváltoznak a keretfeltételek. Előbb-utóbb lehetővé válik a gólyák számára, hogy - némi nélkülözés árán - helyben átvészeljék a téli időszakot. De miért akarnának fázva, éhezve itthon áttelelni, mikor a jó meleg Afrikában dúskálhatnának a táplálékban?

A válasz a költözés "költségeiben" rejlik. A sok ezer kilométeres utat megtenni erőt próbáló feladat, melynek szintén része a nélkülözés és az életveszély. A választás tehát nem biztos és bizonytalan között, hanem egyfajta kockázat és másfajta kockázat között történik. A pontos százalékokat senki nem ismeri, de a "bevállalósabbak" már próbálkoznak. Úgy is mondhatnánk, a faj rajtuk teszteli, hogy érdemes-e már stratégiát váltani? A szemünk előtt zajlik az evolúciós alkalmazkodás egyik legizgalmasabb kísérlete.

(Forrás: http://index.hu/tudomany/til/2017/10/18/miert_nem_maradnak_afrikaban_a_golyak/)