Egy tölgyfa élete

Egy tölgyfa élete

Az időzítés logikája

2020. október 25. - Quercus Robur

A lombhullásról már többször írtam, elsőként itt, aztán itt és itt, de még nem esett szó az időzítésről. Pedig fontos kérdés!

Mikorra kell időzíteni a lombhullást? Pontosabban: meddig kell befejezni a fotoszintézist, ha újra akarjuk hasznosítani a levelekből visszanyerhető anyagokat? (Amint látjátok, a "Recycling" nem valami újkeletű dolog, ősidők óta működik a természetben.) Nyilván azelőtt, mielőtt az első fagyok megérkeznének, és tönkretennék az egész anyagmozgatási rendszert.

homerseklet_diagram.png

Ha megnézitek a fenti diagramot, láthatjátok, hogy az átlaghőmérséklet októberben 13°C-ról 7°C-ra csökken. Ez még nem lenne probléma, de minket a lombhullatás szempontjából inkább a napi minimumhőmérsékletek érdekelnek.

 minimumhomerseklet_diagram_k.png

Jól kivehető, hogy az őszi fagyokra először októberben van reális esély. Akár már a hónap elején bekövetkezhet ilyesmi. Ha tehát biztosra akarunk menni, akkor már eddigre be kell fejezni a "termelést", összepakolni, és elszállítani minden menthetőt.

Igen ám, de tízből csak egyszer jött ilyen korán a fagy. Ha szeptember végéig lezárnánk a fotoszintézis szakaszát, akkor tíz évből kilencszer feleslegesen lennénk túl óvatosak. Értékes időt vesztenénk, amit növekedésre, de legalább is tartalék tápanyagok felhalmozására használhatnánk, amivel a következő évet nagyobb lendülettel kezdhetnénk.

9:1-es arány mellett nyilván megéri bevállalni egy kis kockázatot, de vajon hol van az egyensúlyi érték? 5:5-nél? Talán. Akkor valahol október 15. körül kellene megtörténnie a lombhullásnak. A valóság azonban kicsit bonyolultabb ennél.

levelek_k.jpg

Nézzetek meg alaposan ezt a képet. Elszáradtak, lehullottak már a leveleim? Nem egészen. Zöldek, aktívak még? Azt sem mondhatjuk. Vannak ilyenek is, meg olyanok is. Mintha mindegyik más naptár szerint mérné az időt. Mi ennek az értelme?

Amit a képen láttok, nem más, mint egy nagyszerűen működő kockázatminimalizáló rendszer. A levelek egy része nagyon óvatos, egy másik része nagyon optimista, a többi pedig egyenletesen helyezkedik el a két véglet között. Akármilyen korán is jöjjön az első őszi fagy, mindenképpen lesznek olyanok, akik már végeztek, akik már képeztek némi tartalékot jövőre. De akármilyen sokáig maradjon is meg a jó időjárás, mindig lesznek olyanok, akik még kitartanak, akik még hasznosítják az utolsó, energiát adó napsugarakat.

Mi tölgyek, így alkalmazkodunk az ősz szeszélyeihez. Ügyes ugye? 

Demetra

aspromonte_taj_k.jpg

(Fotó: Gianluca Piovesan)

Most olvastam, hogy a dél-olasz Aspromontei Nemzeti Parkban megtalálták a világ legöregebb mérsékelt égövi tölgyfáját. Demetrának nevezték el a mezőgazdaság, a termékenység és az élet-halál ciklusának görög istennője után, a kora pedig 934 ± 65 év a szénizotópos kormeghatározás szerint. 

A tudósok öt nagyon öreg fát vizsgáltak meg a védett területen. A legnagyobbat, egy 195 cm átmérőjű óriást 570 ± 45 évesre mérték, míg a legkisebb, törött koronájú példány bizonyult a legöregebbnek. Egyúttal ez volt a legvékonyabb is az öt közül, mindössze 0,4 mm-es átlagos évgyűrű-szélességgel.

De nem is ez a legérdekesebb a történetben, hanem, hogy hol találták meg?
Egy viharokkal és aszályokkal sújtott, meredek, sziklás hegyoldal felső részén, 1000 méter feletti magasságban. Vagyis a hosszú élet titka nem az ideális környezet volt, hanem - éppen ellenkezőleg - annak a hiánya.

(Forrás: https://www.esa.org/blog/2020/08/31/oldest-radiocarbon-dated-temperate-hardwood-tree-in-the-world-discovered-at-aspromonte-national-park-southern-italy/ és https://www.sciencealert.com/radiocarbon-dating-reveals-the-oldest-temperate-hardwood-tree-in-the-world)

"– [...] Nincs abban valami, hogy veszélyesen kell élni?
– Sok igazság van benne – válaszolt az ellenőr. – A férfiak és a nők mellékveséjét időnként stimulálni kell.
– Micsoda? – kérdezte a Vadember értetlenül.
– A tökéletes egészség egyik alapfeltétele. Ezért tettük kötelezővé az ESZP-kezelést.
– ESZP?
– Erős Szenvedélyek Pótszere. Havonta egyszer szabály szerint. Az egész szervezetet átitatjuk adrenalinnal. Ez a félelem és düh tökéletes fiziológiai megfelelője. Mindazzal a tónusos hatással, amellyel Othello megölte Desdemonát, csakhogy a kínos következmények nélkül.
– De nekem tetszenek a kínos következmények.
– Nekünk nem – mondta az ellenőr. – Mi jobban szeretjük a dolgokat kényelmesen végezni.
– De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, és igazi veszélyt akarok, és szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.
– Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz – mondta Mustapha Mond.
– Rendben van hát – szólt a Vadember kihívóan –, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek."

(Aldous Huxley: Szép új világ)

Az idő minden sebet begyógyít

Nagy hatalom az idő.
Pedig lassan dolgozik.
Néha, amikor súlyos veszteség ér bennünket, úgy tűnik, meg is áll, s olyankor nincsen más, csak a fájdalom.

_140408.jpg

Aztán az élet lassan megy tovább, de a seb marad. És lüktet...   ...   ...   ...   ...   ...   ... 

_150423.jpg

Idővel a fájdalom eltompul, de a seb, és a veszteség emléke életünk elválaszthatatlan részévé válik.

_160412.jpg

Múlnak az évek, és új feladatok, új kihívások jönnek. No meg új sérülések is.

_170502.JPG

Olyankor talán úgy tűnik, összefogott ellenünk minden, hogy tönkretegyen bennünket. Kapjuk a sebeket, jobbról-balról...

_180531.jpg

De csak menetelünk előre, rendületlenül. Tesszük a dolgunkat, és már nem vesztegetjük az időt önsajnálatra. Aztán egy szép napon rájövünk, hogy amit egykor életünk legnagyobb veszteségének gondoltunk, az már csak a múlt.

_190712.JPG

Csak egy heg maradt, de évről évre az is egyre halványul. Mások talán már észre sem veszik.

_200626.JPG

Ha kicsit hátra tudunk lépni, hogy távolabbról szemléljük önmagunkat, felismerhetjük, hogy mennyit változott az életünk. Ami egykor súlyos probléma, vagy fontos feladat volt, mára jelentéktelen aprósággá vált. A ma gondjait akkoriban elképzelni sem tudtuk.

tavlati_kep.JPG

És, hogy mit hoz a holnap? Egyszer egy bölcs ember azt mondta: "Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja." 

Zöld jó reggelt mindenkinek!

Tavaszi hangulatok szállnak a nyárfa-pihékkel... szikrázó mediterrán napsütés... végtelen, tiszta kékség... és mintha a rigófütty is ezt a dallamfoszlányt ismételné:

"Szemedbe nézek: Kék, 
olyan most, mint az Ég..."

szemed_kek.jpg

Néha meg ezt:

"A szemedbe nézek: Zöld,
olyan most, mint a Föld..."

Az ég kékjére a föld válasza mindig a zöld. 

zold_level3.jpg 

 Pontosabban: a zöld...

zold_level2.jpg

...a zöldebb...

zold_level1.jpg

...és a még zöldebb!

Nézzétek csak, még a friss hajtásom színe is zöld (azzal is fotoszintetizálok):

arasz.jpg

Mellesleg: ennyit nőttem lombfakadás óta... 

A bűz saga folytatódik

Kicsit utánaolvastam a múltkori látogatómnak, és találtam még pár érdekességet.

Az első, hogy a kutatók szerint a fényességes vegyész géniuszunk egyik kedvenc előfordulási helye és tápnövénye az a bálványfa (Ailanthus altissima), amelyik maga is a távol-keletről származik, és hasonlóan fergeteges tempóban terjeszkedik (sőt hasonlóan "illatozik" is), mint a büdösbogár.
Érdekes módon, eddig a bálványfáról az a hír járta, hogy nincs károsítója. Most tehát kiderül, hogy mégis van, méghozzá egy magafajta...

balvanyfa_k.jpgForrás: Kurt Stüber (Wikipedia)

A második lényeges információ, hogy a "márványos szépségű" rovarnak is van egy speciális ellensége, a mindössze 2 mm nagyságú szamurájdarázs (Trissolcus japonicus), amely szintén Kelet-Ázsiában őshonos! Ez az aprócska faj éppen a kicsinységéből adódóan veszélyes, ugyanis a poloska petéibe helyezi el a saját mini-petéit, a kikelő lárvák pedig elpusztítják a büdösbogár leendő utódait.

samurai_anya.jpgForrás: Chris Hedstrom (Wikipedia)

Van tehát három keleti faj, amely odahaza láncolatban károsítja egymást: A bálványfát a poloska, a poloskát a darázs. A amíg az újan meghódított területeken egy faj károsítói nem jelennek meg, és nem terjednek el olyan számban, mint az őshazában, addig az adott faj előnyben van. Vagyis nem csak a szorgalom, meg a géniuszi vegyésztehetség a szokatlan siker záloga...

samurai_gyerek_k.jpgForrás: The Cornell Chronicle/Elijah J. Talamas (USDA)

Arról még nem esett szó, hogy a márványospoloska tápnövényei között számos gyümölcs és zöldségféle akad, ráadásul a rovar táplálkozási módja meglehetősen visszataszító: Úgynevezett szúró-szívó szájszerve van, amin keresztül belefecskendezi a nyálát a kiszemelt táplálékba, majd miután az bomlani kezd, felszívja a keletkezett nedveket. Kívülről szinte alig látszik valami, de a rothadás folytatódik, a gyümölcs tönkremegy.

alma_karositas_k.jpgForrás: Matt Rourke (AP Photo)

Így aztán nem csoda, hogy a bűzös rovar amerikai elterjedésekor sok millió dolláros károk keletkeztek, a kutatók pedig nagy lendülettel kezdték keresni az inváziós faj ellenszerét. Hamar rátaláltak Ázsiában a szamurájdarázsra, de ami ezután következett, az egy tipikusan emberi történet.

A kutatók hosszadalmas engedélyezési eljárást követően importáltak néhány példányt a parányi darázsból, majd szigorúan elkülönített laborokban vizsgálni kezdték a fajt, illetve annak hatását a büdösbogár szaporodására. Évekig kutatták, elemezték, milyen hatásai, mellékhatásai és közvetett következményei lehetnének, ha elterjesztenék az USÁ-ban a károsító károsítóját.
A munka vége még nem látszott, amikor egy floridai rovarszakértő felhívta a kutatóintézetet, hogy szamurájdarazsat talált kint a természetben! Genetikai vizsgálatot végeztek, és megállapították, hogy nem a hermetikusan elzárt laborokból szökött meg a faj! Valószínűleg ugyanúgy érkezett, mint a márványospoloska, valamilyen tengerentúli kereskedelmi szállítmánnyal. A szamurájdarázs már rég ott volt, és vígan terjedt, miközben a tudósok azon gondolkodtak, mi lenne, ha...?

(https://www.sciencemag.org/news/2018/08/scientists-spent-years-plan-import-wasp-kill-stinkbugs-then-it-showed-its-own)

Hát nem olyan, mint egy tanmese? Mondhatni, a tudomány és a bürokrácia csúfos kudarca a Természet egyszerű nagyszerűségével szemben. A valóságban minden puding próbája a megevés.

Távoli látogató

Különös látogató járt nálam, egy távoli, keleti faj képviselője. A tavalyi kétpettyes vendégemet juttatta eszembe, aki utolsó mohikánként küzdött egy hasonló keleti jövevény ellen. Az a történet a vesztes szomorú története volt, ez pedig bizonyos értelemben az érem másik oldala. S a jelek szerint ez az oldal nem mindig csak napos, néha kissé büdös is...

marvanyospoloska_k.jpg

Ő az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys), aki sok helyen inkább "büdösbogárként" ismert, holott ő, kissé szerénytelenül, "a fényes napkelet márványos szépségű vegyész géniuszának" nevezi saját magát.

Eredetileg Kína, Japán, Korea térségéből származik, és csak a közelmúltban jelent meg Amerikában és Európában. Az új élőhelyeken rohamos sebességgel terjed, amit állítása szerint tisztességes versenyben ér el, a következő kedvező tulajdonságainak köszönhetően:

  1. Amíg mások tücsökzenére pazarolják energiáikat, az ő fajuk zseniális vegyészmérnökei kiváló bűzmirigyeket fejlesztettek ki, melyek megvédik a legtöbb ragadozótól.
  2. A táplálkozásban spártai elveket vallanak, nem kényeskednek, nem válogatnak. Több mint 100 faj szerepel az étlapjukon.
  3. Nagyon kitartóak a repülésben, óriási távolságokat tehetnek meg önerőből.
  4. Nem vesztegetik az idejüket, gyorsan szaporodnak. A nőstény egyszerre 30-40 petét rak, de a mostanihoz hasonló meleg években két generációjuk is kifejlődik! Még melegebb vidékeken pedig még több, akár hat is!!

Az engemet meglátogató öreg példány (aki elvesztette egy lábát az élet viharaiban), azt mondta: Olyanok vádolják őket, akik irigyek a sikereikre, miközben buták a vegyészkedéshez, finnyásak a táplálkozásban, lusták a fárasztó repüléshez és lomhák a szaporodásban. Ha panaszkodás helyett több energiát fordítanának saját fejlesztésükre, sokkal jobb helyzetben lennének.

Hát... nárcisztikus hajlamok és orrfacsaró aromák ide vagy oda... ebben a nézőpontban lehet némi igazság...
Bár a tavalyi kétpettyes törzsfőnök története közelebb áll a szívemhez, de el kell ismerni, hogy végül a történelmet mindig a győztesek írják. De legalábbis a túlélők.

10 méter a világ megmentéséért

Ég az erdő az Amazonasnál... - Mert felgyújtották a hülyék!
De ég Afrikában is... - Ott is hülyék laknak...
Kínában szennyezik a levegőt... - A barmok...
Az óceánon műanyag "szigetek" úsznak... - Az idióták miatt...

Ennyi agyalágyult mellett mit lehet tenni? Hogyan menjünk oda? Hogyan oldjuk meg helyettük?

A jó hír: Nem kell odamenni! Csak 10 métert kellene megtenni! Mindenkinek ott, ahol éppen van. És észrevenni a szálkát a saját szemünkben is... hát még a gerendát!

Tudjátok mit találtam itt a 10 méteres körzetemben?

p8280316.JPGreklámújság fakuló lapja

p8280318.JPGcérnakeszyű? 

p8280319.JPGgumicukor csomagolása

p8280320.JPGszégyenlősen rejtőzködő, kilapított sörösdoboz

p8280321.JPGtalán selyempapír csomagolása?

p8280323.JPGPET palack és sörösdoboz kezdődő románca

p8280324.JPGkék és barna románca 

p8280326.JPG"Az üvegpalack és a végtelen idő" (csendélet)

p8280328.JPGeltörött műanyag borotva (vajon kinek jutott eszébe az erdőben borotválkozni?)

p8280329.JPGfehér üveg, amelyről már lemállott a felirat

p8280330.JPGnői pullóver?

p8280331.JPGüvegszilánkok

p8280332.JPGbeazonosíthatatlan alufólia csomagolás

p8280333.JPGfémrács (valaki ezzel indult el kirándulni???)

p8280336.JPGüvegpalack nyaka 

p8280338.JPGsör és vodka közeli kapcsolatban

p8280339.JPGújabb üvegpalack maradéka

p8280340.JPGműanyag flakon és cigisdoboz?

p8280341.JPGTokaji Furmint

p8280342.JPGSörre bor, mindenkor...

p8280343.JPGásványvizes flakon (ennyi alkohol után jól jön a rehidratáció)

p8280344_1.JPGüvegpalack és nylonzacskó (benne zárt gomba-élőhely)

 

 És Te mit találsz, ha nyitott szemmel megteszed a magad 10 méterét??

Kihíztam a ruhámat

Tudjátok, hogyan keletkezik a fák kérge?

A kéreg alatt található egy vékony, érzékeny, de szinte korlátlan sejtosztódásra képes hártya: a kambium. Ez minden évben létrehoz befelé is, kifelé is, egy-egy réteget. A belsőből lesz a fatest anyaga (évgyűrűnként), a külsőből pedig a háncs, amiből a kéreg alakul ki. A farész feladata a törzs megszilárdítása és a víz, meg az ásványi anyagok szállítása lentről felfelé, a háncs feladata pedig a levelek által létrehozott szerves anyagok (a "táplálék") szállítása a koronából a gyökerek felé. Kis egyszerűsítéssel: a gyökér inni ad a koronának, a korona pedig enni ad a gyökérnek. Mindenki jól jár.

De nem erről akartam beszélni. Hogyan lesz a háncsból kéreg? Először a kifelé létrehozott réteg majdnem ugyanolyan vékony és érzékeny, mint a levél felszíne.

zold_hajtas_k.jpg

A növekedés, vastagodás során ez a puha "burkolat" rugalmasan tágul egy ideig, de aztán felrepedezik és foszlani kezd. Így:

hajtas2_k.jpg

Távolról alig látható. Éles szemmel, később is észrevehetők a repedések az egyre inkább elfásodó háncsrétegen.

hajtas3_k.jpg

Egy idő után a kis repedések egymásba érnek:

hajtas4_k.jpg

Egy bizonyos vastagságon túl aztán megjelennek az első mélyebb hasadások is:

hajtas5_k.jpg 

De ez még csak a kezdet...

hajtas6_k.jpg

A hasadások mély és széles árkokká nőnek...

hajtas7_k.jpg

 A törzsem legalsó részén már így néz ki:

hajtas8_k.jpg

Tovább egyelőre nem tudom mutatni, de gondolom, innentől már mindenkinek világos a jelenség. A korábban létrejött, karcsúbb testre szabott ruhák mind jobban széthasadoznak, de nem könnyen válnak le. Így alakul ki az egyre vastagabb, egyre durvább felszínű kéreg az évente képződött háncsrétegekből. Semmi sem veszik kárba, a régi ruha adja az új viselet mintázatát. 

Szóval kihíztam a régit, de nem baj. Tölgyeknél ez így menő.

(Egyébként embereknél is láttam már hasonlót, főleg fiatalok nadrágján. Gondolom, a térdük növekszik legintenzívebben...)

Emlékképek

A lenyugvó nap hosszú árnyakat rajzolt a fűbe, éppen olyanokat, mint azon a könnyfakasztóan szép tavaszi napon, amikor az emberiség legpusztítóbb háborúja véget ért. A robbanások emléke élénken élt benne, az akkor szerzett repeszdarabot azóta testében őrzi, bár a sebhely szinte nyomtalanul begyógyult.

A másik nagy világégésből a nélkülözés képei maradtak vele, hajlott hátú, apró léptű, rőzsegyűjtő asszonyok, meg az a cingár, őrült tekintetű, bicegő katonaszökevény, aki egyik éjjel nála húzódott meg a település határában.

Neki az apját is ismerte; földmérő volt egy másik, boldogabb világban. Akkoriban földet osztottak, levágtak egy darabot az erdőből, és felszántották. Mindenki örült, csak ő nem. Ő jobban szerette a fákat.

Ez abban az időben volt, amikor furcsa, gyöngyházfényű felhőkből savas esők hulltak, mert a világ túlsó felén kitört egy vulkán. Érdekes, hogy néha felfoghatatlanul távoli dolgok befolyásolják az életünket, amelyekről tudomásunk sem lenne, ha az újságok meg nem írnák.

Jól emlékezett arra a fiatal újságíróra is, aki korábban ügyvéd volt, később elítélt rab, miniszter, a szabadságharc vezetője, és ma már minden településen utca őrzi a nevét. Verőfényes nap volt, s az az ember a múltról kérdezte, meg a történelmi távlatokról, aztán a távolba révedt. Keletre. Úgy tűnt, költői kérdés volt, a válasz nem érdekelte. Sokáig állt ott szótlanul, majd felsóhajtott, és útnak indult. Nyugatra.

A forradalmak vezetői nem mindig ilyen szerencsések. Vannak, akiknek porba hull a feje, mint annak a híres-hírhedt franciának is, aki előtte sokakat juttatott ugyanerre a sorsra. Az ő halálának hírét postakocsi hozta, ami akkoriban gyorsabb volt az újságoknál.

Máskor hajók hozták a híreket az „Óperencián” túlról. Furcsa, hihetetlen történeteket meséltek akkoriban a vörösbőrűek földjéről, az „Újvilágról”, ahol az európai telepesek új országot építettek, és tengervízbe áztatták az angol teát.

Az angolok pedig – mint mindig – külön utat jártak. Külön vallást és külön társadalmi rendet választottak, olyat, amilyen előtte sohasem létezett. Sőt, külön törvényeket hoztak, melyek a természet erőinek parancsoltak, a Földnek, Napnak, bolygóknak és csillagoknak. Még a fáról leeső almának is előírták, hogyan és merre essen…

Korábban a tudósoknak, csillagászoknak nehezebb dolga volt. Az életükkel játszottak, ha kétségbe vonták a kétségbevonhatatlant. Hogyan mozoghatna a Föld, a teremtés középpontja, ha mindannyian érezzük, hogy stabilan áll a talpunk alatt? Bár néha, a máglyák fényénél, tényleg állni látszott, de aztán – csak azért is – mégis mozgott tovább.

Máskor súlyos lovak patái alatt rengett a föld, ágyuk dörgésétől rengett a levegő, és a történelmi vereségtől megrengett egy egész ország. Azon az augusztus végi napon sötét zivatarfelhők serege söpört végig a tájon, és a menekülő király a megáradt patakba veszett.

Pedig volt idő, amikor minden más volt. Fekete sereg akkoriban nem az égen, hanem a földön masírozott, és nem hátrált meg senkitől. Az utakat idegen nyelvű utazók járták, kényes ízlésű követek, nagyhírű tudósok, neves művészek, kiváló építőmesterek, hétpróbás kereskedők. No meg adószedők.

A fekete halál másképpen szedte az adót. De az több mint egy évszázaddal azelőtt történt, egy talán még nagyobb birodalomban. Annak a járványnak semmilyen birodalom és semmilyen akkor ismert hatalom nem tudott megálljt parancsolni. A pusztítás óriási volt, az emberek bezárkóztak, s amíg tombolt a kór, az élet szinte megállt.

Csend volt, de ő szerette a csendet. Sütött a nap, tücskök ciripeltek, és látszólag nem történt semmi. Aztán felhők jöttek, halkan eleredt az eső, ő meg csak állt, és nézte a tájat. Ötven tavasz állt mögötte akkor. Ötven évgyűrű. Mindent, amit átélt, magába épített. Az energiát adó napfényt, a felszívott esővizet, a talajból kioldódó ionokat, az arra járók által kilélegzett szén-dioxidot. S ezekből, csakis ezekből építette fel saját testét. Szó szerint megtestesült benne a múlt. S a java csak ezután következett…

hedervar14jav_k.jpg

Buli az élet...

Úgy hallottam, az embereknek bulival ér véget az év.

szilveszter.jpg

Nekem úgy kezdődik. Szikrázik a napsütés, nyárfapihék konfettije száll, énekesmadarak fütyülik az élet himnuszát... 

nyarfa_konfetti.jpg

"Today is the first day of the rest of your life." (Charles Dederich)

tavasz-unnep.jpg

Néha az emberek is a fákkal együtt ünneplik a tavaszt.

buli1.jpg

Tegnap például...

buli2.jpg

Buli az élet!

Yggdrasil

Hallottatok már róla?

Yggdrasil a germán és skandináv mitológia óriási kőrise, világfája, melynek koronáját felhők fedik, gyökerei pedig egészen az alvilágig nyúlnak. A fa tetején egy aranykakas ül, mely figyelmezteti az isteneket az óriások támadására. Törzsén egy mókus szaladgál fel s alá, és viszi a híreket az alvilág és a felső szint között. Az Yggdrasil folyamatos támadásoknak van kitéve: gyökereit egy sárkány és más férgek rágják. Négy szarvas, valamint egy kecske folyamatosan a lombját és hajtásait legelik. Segítői is vannak a fának, három félistennő öntözi a tövénél található forrásokból, mert ha elpusztul, eljön a világvége... [Wikipédiából, rövidítve]

Érdekes kis történet, bizonyára fantasztikus sikerfilmet lehetne forgatni belőle, de engem az gondolkodtatott el, hogy a fáról leírtak egy egyensúlyban lévő biológiai rendszert alkotnak. Általában a természetben minden élőlényt érnek csapások, támadások, ez önmagában nem katasztrófa. A lényeg, hogy ellensúlyozni tudjuk az elszenvedett veszteségeket. Gond akkor van, ha tartósan felbillen az egyensúly...

Van a közelemben jó néhány kőris, róluk jutott eszembe Yggdrasil.

yggdrasil_k.jpg

Nézzétek csak! Valami nem stimmel. Egy egészséges fa nem így szokott kinézni...

yggdrasil2_k.jpg

A fenti képen már egy másik, vékonyabb fácskát láthatunk az előtérben. Figyeljétek, hány levélkéje van...

yggdrasil3_k.jpg

Ez pedig kicsit beljebb, az elvileg zárt lombkoronaszint, alulról. Meglehetősen hézagos, de mi az a sok elsárgult "ízé"? Nem a levele, hanem a termése. Mondhatnánk: abból legalább van elég, ha már a levélzete ilyen hiányos. Igen ám, de a természetben akkor szoktak a fák ennyire tömeges termést hozni, ha már nagyon nagy a baj... (Miért is? Ha már az anyanövény elpusztul, legalább legyen elég mag, amiből újabb esélyt kaphat a génkészlet a fennmaradásra.)

Nézzünk még körül egy kicsit:

yggdrasil4_k.jpg

Ami barna, az mind kőris! Ez pedig a másik irány:

yggdrasil5_k.jpg

Úgy tűnik, az egykori világfa utódainál nagyon félrebillent az a bizonyos egyensúly. A mitológia férgeit, sárkányát, szarvasait, kecskéjét még csak kibírták, de a 21. század új csapása, a kőris hajtáspusztulást okozó gomba, akár a világvégét is elhozhatja Yggdrasil gyermekeinek...

Utolsó mohikán

Hihetetlen, micsoda drámák zajlanak a háttérben, miközben a kabócák ciripelésén túl, látszólag semmi nem történik a nyári forróságban. Találkoztam egy utolsó mohikánnal, mondott pár dolgot az életéről.

utolso_mohikan_k.jpg

Egykor övék volt itt minden, ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl, legalábbis így mesélte az öreg törzsfőnök. (Persze ebben tévedett, mert valójában a tölgyeké volt, de hát ő sem tudhat mindent.) Aztán a távoli keletről behajózott egy másik törzs, és hódítani kezdtek. Egyre csak sokasodtak, terjedtek, elfoglalták az életteret...

Nem volt mit tenni, harcolni kellett. Pokoli kemény küzdelem volt, mert az újak nagyon erősek voltak. Nagyobbra nőttek, gyorsabban szaporodtak, mohóbban táplálkoztak, szó szerint falták az erőforrásokat. Nem tisztelték a régi rendet, a saját szentségtelen törvényeik szerint éltek. A mohikánok pedig egyre fogytak, és ahogy a törzsfőnök öregedett, úgy zsugorodott kis csapata...

Menekülniük kellett, szétszóródtak, szem elől tévesztették egymást. A puszta életükért bujkáltak, várták az alkalmat a nagy visszatérésre. Várták, hogy egyszer, ha kedvezők lesznek a körülmények, és kiismerték ellenfeleiket, mindannyian előjönnek rejtekhelyeikről, és akkor visszavágnak.

Az idő meg csak telt és múlt, de a kedvező alkalom váratott magára. A túlélők mind ritkábban találkoztak egymással, s az öreg főnök beismerte nekem, hogy már nem is tudja számon tartani, hányszor kelt fel a nap, mióta utoljára találkozott valakivel a saját fajtájából. Szomorú történet.

Kérdezte tőlem is, láttam-e valakit a népéből, de sajnos mostanában nem. Ebben az évben ő volt az első és egyben utolsó. Vajon ő lenne az utolsó???

mohikan_k.jpg

Ti láttatok mostanában hozzá hasonlót?

Ferdén

Sokan azt hiszik, a növények mindig az ég felé növekednek. Nos, ez nem egészen így van. Persze mindenki szeretne függőlegesen növekedni, fel, a magasba, de akad pár befolyásoló tényező, pl. a legfontosabb rögtön a fény.

Növényi élet tartósan csak ott lehetséges, ahol van elegendő fény. Így aztán, aki élni akar, annak a felfelé növekedés fontos szabályát néha felülírja a túlélés még fontosabb törvénye.

A közelemben, az út mentén több kiváló példát is láthatunk erre. Itt van például a magas aranyvessző, mely lágyszárú létére akár embermagasságúra megnő, és normál körülmények között szálegyenes vesszőként tör függőlegesen a magasba:

1_p6280264_aranyvesszo.JPG

Találunk szürke nyárat is, mely életerős, gyors növekedésű fafaj, 35 méteres magasságot is elérhet, no persze nem ilyen szögben:

2_p6280245_sz_nyar.JPG

Aztán van itt még tölgy is, kocsányos tölgy, mint jómagam, akár ezer évig élő, 40 méteresre megnövő, viharokkal dacoló, büszke fafaj. Erről a kis csemetéről már írtam egyszer, 2015 októberében. Azóta ő is szépen növögetett, no de milyen irányban? Nézzétek milyen nagy úr a fény törvénye:

3_p6280249_tolgy.JPG

A veresgyűrű som csupán egy cserjefaj, így nem csoda, ha egy-két ága kihajlik oldalra, de az azért meglehetősen szokatlan, hogy a középső, úgynevezett "vezérhajtása" ennyire ferdén álljon:

4_p6280252_som.JPG

A legérdekesebb talán ez az amerikai kőris, jellemzően karcsú, egyenes törzsű középmagas fafaj, de itt, most, szinte fekvő állásban növekszik:

5_p6280243_koris.JPG

Sajnálom szegényt... rossz helyre született, olyan lapokkal kell játszania az életet, amilyeneket osztott neki a véletlen. De tudjátok, mi az érdekes? Nem panaszkodik a sorsra, nem várja, hogy valaki igazságot szolgáltasson neki, nem mondja, hogy feladja a harcot, nem fecséreli az energiáját önsajnálatra. Csak megpróbálja kihozni a legjobbat a pillanatnyi helyzetéből. Józanul mérlegel, és ha a számítás azt mutatja, hogy neki oldalra kell növekednie (minden közhiedelem és minden tankönyvi szabály ellenére), akkor azt teszi.    

süti beállítások módosítása