Hihetetlen, micsoda drámák zajlanak a háttérben, miközben a kabócák ciripelésén túl, látszólag semmi nem történik a nyári forróságban. Találkoztam egy utolsó mohikánnal, mondott pár dolgot az életéről.

Egykor övék volt itt minden, ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl, legalábbis így mesélte az öreg törzsfőnök. (Persze ebben tévedett, mert valójában a tölgyeké volt, de hát ő sem tudhat mindent.) Aztán a távoli keletről behajózott egy másik törzs, és hódítani kezdtek. Egyre csak sokasodtak, terjedtek, elfoglalták az életteret...

Nem volt mit tenni, harcolni kellett. Pokoli kemény küzdelem volt, mert az újak nagyon erősek voltak. Nagyobbra nőttek, gyorsabban szaporodtak, mohóbban táplálkoztak, szó szerint falták az erőforrásokat. Nem tisztelték a régi rendet, a saját szentségtelen törvényeik szerint éltek. A mohikánok pedig egyre fogytak, és ahogy a törzsfőnök öregedett, úgy zsugorodott kis csapata...

Menekülniük kellett, szétszóródtak, szem elől tévesztették egymást. A puszta életükért bujkáltak, várták az alkalmat a nagy visszatérésre. Várták, hogy egyszer, ha kedvezők lesznek a körülmények, és kiismerték ellenfeleiket, mindannyian előjönnek rejtekhelyeikről, és akkor visszavágnak.

Az idő meg csak telt és múlt, de a kedvező alkalom váratott magára. A túlélők mind ritkábban találkoztak egymással, s az öreg főnök beismerte nekem, hogy már nem is tudja számon tartani, hányszor kelt fel a nap, mióta utoljára találkozott valakivel a saját fajtájából. Szomorú történet.

Kérdezte tőlem is, láttam-e valakit a népéből, de sajnos mostanában nem. Ebben az évben ő volt az első és egyben utolsó. Vajon ő lenne az utolsó???

Ti láttatok mostanában hozzá hasonlót?