Megérintett...
Épp úgy volt, ahogy mesélték.
Ahogy a tölgyek ősi legendája mondja.
"[...] Amikor hosszú, pihentető álmodból úgy ringatnak fel a langyos, lágy szellők, hogy az esőáztatta talaj párái virágillatok pamacsaival keverednek, miközben a madarak énekétől szétnyílnak a felhők, és a beköszönő napfény cirógató melege bizsergetni kezdi rügyeidet, akkor, ha nagyon figyelsz, átélheted a varázslatot.
Egyszer csak érezni fogod a közeledtét. Nem láthatod, nem hallhatod. Mégis érezni fogod, valahol legbelül, leheletfinom lépteinek toppanását. A madárdal ritmusára járja táncát, s közben ujjai hegyével megérinti az alvó, szendergő fákat. Amerre jár, élénkebbé válnak a színek, intenzívebbé az illatok, tisztább csengésűvé a dallamok... Még a napfény is ragyogóbb lesz... Te pedig érzed, hogy egyre közelít... Léptei nyomában csírázni kezdenek a magok, érintésétől felpattannak a rügyek. Együtt szalad a széllel, könnyeden, játékosan, kacagva, s te már érzed, sőt tudod, hogy valójában ő diktálja a tempót, valójában a szellő igazodik őhozzá... Már egészen közel jár... észleled kisugárzását... érzed a benne lüktető életerőt... Kacéran perdül egyet, lágyan megérint, s tovalibben. És akkor végigfut rajtad a borzongás.
Egy semmi mással össze nem téveszthető borzongás. Ha egyszer átélted, soha nem felejted. Benne van minden, ami a tavasz lényege: a Nap mérhetetlen energiája, a Föld megingathatatlan ereje, a szellők korlátlan szabadsága, a felhők megnyugtató ígérete, az örökké megújuló élet felülmúlhatatlan szépsége. Végtelen tettvágy tölt el, kinyújtózkodsz az ég felé, és nekilátsz, hogy valóra váltsd az álmaid. [...]"
Éppen így történt, ahogy az ősi legenda mondja.
Megérintett, s táncos lábbal tovalibbent.
Ha nyitott szemmel jártok, talán még észreveszitek a léptei nyomát.