Egy tölgyfa élete

Emlékképek

2019. június 26. - Quercus Robur

A lenyugvó nap hosszú árnyakat rajzolt a fűbe, éppen olyanokat, mint azon a könnyfakasztóan szép tavaszi napon, amikor az emberiség legpusztítóbb háborúja véget ért. A robbanások emléke élénken élt benne, az akkor szerzett repeszdarabot azóta testében őrzi, bár a sebhely szinte nyomtalanul begyógyult.

A másik nagy világégésből a nélkülözés képei maradtak vele, hajlott hátú, apró léptű, rőzsegyűjtő asszonyok, meg az a cingár, őrült tekintetű, bicegő katonaszökevény, aki egyik éjjel nála húzódott meg a település határában.

Neki az apját is ismerte; földmérő volt egy másik, boldogabb világban. Akkoriban földet osztottak, levágtak egy darabot az erdőből, és felszántották. Mindenki örült, csak ő nem. Ő jobban szerette a fákat.

Ez abban az időben volt, amikor furcsa, gyöngyházfényű felhőkből savas esők hulltak, mert a világ túlsó felén kitört egy vulkán. Érdekes, hogy néha felfoghatatlanul távoli dolgok befolyásolják az életünket, amelyekről tudomásunk sem lenne, ha az újságok meg nem írnák.

Jól emlékezett arra a fiatal újságíróra is, aki korábban ügyvéd volt, később elítélt rab, miniszter, a szabadságharc vezetője, és ma már minden településen utca őrzi a nevét. Verőfényes nap volt, s az az ember a múltról kérdezte, meg a történelmi távlatokról, aztán a távolba révedt. Keletre. Úgy tűnt, költői kérdés volt, a válasz nem érdekelte. Sokáig állt ott szótlanul, majd felsóhajtott, és útnak indult. Nyugatra.

A forradalmak vezetői nem mindig ilyen szerencsések. Vannak, akiknek porba hull a feje, mint annak a híres-hírhedt franciának is, aki előtte sokakat juttatott ugyanerre a sorsra. Az ő halálának hírét postakocsi hozta, ami akkoriban gyorsabb volt az újságoknál.

Máskor hajók hozták a híreket az „Óperencián” túlról. Furcsa, hihetetlen történeteket meséltek akkoriban a vörösbőrűek földjéről, az „Újvilágról”, ahol az európai telepesek új országot építettek, és tengervízbe áztatták az angol teát.

Az angolok pedig – mint mindig – külön utat jártak. Külön vallást és külön társadalmi rendet választottak, olyat, amilyen előtte sohasem létezett. Sőt, külön törvényeket hoztak, melyek a természet erőinek parancsoltak, a Földnek, Napnak, bolygóknak és csillagoknak. Még a fáról leeső almának is előírták, hogyan és merre essen…

Korábban a tudósoknak, csillagászoknak nehezebb dolga volt. Az életükkel játszottak, ha kétségbe vonták a kétségbevonhatatlant. Hogyan mozoghatna a Föld, a teremtés középpontja, ha mindannyian érezzük, hogy stabilan áll a talpunk alatt? Bár néha, a máglyák fényénél, tényleg állni látszott, de aztán – csak azért is – mégis mozgott tovább.

Máskor súlyos lovak patái alatt rengett a föld, ágyuk dörgésétől rengett a levegő, és a történelmi vereségtől megrengett egy egész ország. Azon az augusztus végi napon sötét zivatarfelhők serege söpört végig a tájon, és a menekülő király a megáradt patakba veszett.

Pedig volt idő, amikor minden más volt. Fekete sereg akkoriban nem az égen, hanem a földön masírozott, és nem hátrált meg senkitől. Az utakat idegen nyelvű utazók járták, kényes ízlésű követek, nagyhírű tudósok, neves művészek, kiváló építőmesterek, hétpróbás kereskedők. No meg adószedők.

A fekete halál másképpen szedte az adót. De az több mint egy évszázaddal azelőtt történt, egy talán még nagyobb birodalomban. Annak a járványnak semmilyen birodalom és semmilyen akkor ismert hatalom nem tudott megálljt parancsolni. A pusztítás óriási volt, az emberek bezárkóztak, s amíg tombolt a kór, az élet szinte megállt.

Csend volt, de ő szerette a csendet. Sütött a nap, tücskök ciripeltek, és látszólag nem történt semmi. Aztán felhők jöttek, halkan eleredt az eső, ő meg csak állt, és nézte a tájat. Ötven tavasz állt mögötte akkor. Ötven évgyűrű. Mindent, amit átélt, magába épített. Az energiát adó napfényt, a felszívott esővizet, a talajból kioldódó ionokat, az arra járók által kilélegzett szén-dioxidot. S ezekből, csakis ezekből építette fel saját testét. Szó szerint megtestesült benne a múlt. S a java csak ezután következett…

hedervar14jav_k.jpg