Egy tölgyfa élete

A kalandok folytatódnak...

2012. április 20. - Quercus Robur

2011, az Erdők Nemzetközi Éve, szép tavasszal köszöntött ránk, s mi bizakodva néztünk a jövőbe. Erőtől duzzadva törtünk a felszínre. Kis gyökerünket a talajba mélyesztettük, első levélkéinket a fény felé fordítottuk, s bennünk összekapcsolódott a Föld és a Nap, és megindult az Élet!

csemete_kicsi.jpg

Egy ideig minden jól ment, de aztán hiányozni kezdett az eső. Szárazság volt, nagy szárazság. A környéken a legidősebb fák sem emlékeztek ilyenre. De az idős fákat ez nem viselte meg annyira, mert ők több méteres mélységből szívták fel a vizet, míg nekünk csak a talaj felső rétege jutott.

Szerencsére a csemetekertben gondoskodtak rólunk. Amikor szükséges volt, mindig kaptunk vizet, és a lágyszárú konkurenciát is rendszeresen visszaszorították. Kicsit furcsálltam is, hogy milyen kedvesek az emberek. Makk-koromban a városból ellátogató feketerigók nem festettek ennyire szép képet a kétlábúak népéről.

Eltelt a nyár, jött az ősz, készülődni kellett a télre. Most azonban már nem bújhattam a földbe, a felszínen kellett átvészelnem a hideget. Tápanyagaimat megfásodott száramba gyűjtöttem, és szomorúan figyeltem, ahogy leveleim lassan elszáradnak.

Már szenderegni kezdtem, amikor egy novemberi reggelen váratlan dolog történt. Ásós emberek jelentek meg, és 500 csemetét – köztük engem is – kiemeltek a földből, majd virágcserépbe ültettek. Teljesen fel voltam háborodva. Tölgyet virágcserépbe?! Mi vagyok én, muskátli???

Pár napig csak vártunk értetlenkedve, aztán egyszer értünk jött egy kocsi, és elvitt bennünket a városba…

 

Egzotikus utazás egy hátborzongató helyre

Ismeretlen világ nyílt meg előttünk: a kövek, az üveg, a fém és a műanyag világa. Az emberek világa. Nagyrészt élettelen, rideg környezet, mégis zajos, füstös és állandóan változó.
Ezen belül is az egyik legmozgalmasabb, de életre legalkalmatlanabb helyre kerültünk: egy bevásárlóközpontba! Csupa mesterséges fény, csupa csillogás, de egyetlen talpalatnyi termőföld sincs benne. Brrr… ijesztő egy hely.
(Vajon Ti, emberek is ennyire félnétek a mi világunkban, az erdőben? Mondjuk egy nyugodt nyári éjszakán, amikor csak a denevér szárnycsapkodása, a bagoly huhogása, meg az avarban motoszkáló sün zörgése hallatszik?)

arkad_fenyek_kicsi.jpg

Végképp nem értettük, mi keresnivalónk van itt? Ráadásul éppen az erdészek hoztak ide, akiktől azért jobbat vártunk…

Nemsokára rájöttünk. Eddigi gondozóink arra gondoltak, hogy az Erdők Nemzetközi Évében úgy hozzák közelebb az embereket a természethez, hogy a természetet (azaz minket!) viszik közelebb hozzájuk. Az 500 tölgyet az érdeklődők között akarták szétosztani. Hát, a magunk részéről nem igazán lelkesedtünk!
Szerencsére hamarosan kiderült, hogy a látogatók közül a mogorvák és a közömbösek egyáltalán nem érdeklődnek irántunk, csak azok akartak csemetét vinni, akiknek a szeme felcsillant, amikor megláttak. Csilingelő hangú ember-csemeték, mosolygós anyukák és derűs pillantású nagyapók. Megnyugtató volt érezni, hogy miközben ránk néznek, a jövőre a gondolnak. Aki fát ültet, az bízik a jövőben. Mi is bíztunk.

arkad_kicsi.jpg

Engem az egyik zöld ruhás szervező választott ki magának, s bár ezt nem egészen értettem (őt is közelebb kell hozni a természethez?!), határozottan éreztem, hogy nagy tervei vannak velem. Autóba „ültünk”, és elhajtottunk a városból.

 

Téli pihenő

Egy családi ház udvarára kerültem, viszonylag jó helyre, de sajnos nem ültettek el. Ebből sejthettem, hogy még egy utazás vár rám. De akkor már nagyon fáradt voltam, nem foglalkoztam semmivel, mély téli álomba merültem…

Tavasszal az első melegebb napsugarak próbáltak ébresztgetni, de még sokáig szenderegtem. Enzimeim apránként aktivizálódtak, gyökerem lassanként magába szívta a talaj nedvességét, de rügyeimmel még vártam. Tudtam jól, hogy vigyáznom kell, mert az időjárás szeszélyes, leveleim pedig nagyon érzékenyek a fagyra. „Aki korán kel, az elfagy.” – szól a tölgyek ismert mondása. Később valóban lehűlt az idő, s én még alhattam egy kicsit.

Aztán újra melegedni kezdett, és ekkor már nem várhattam tovább, mert a tölgyek másik ismert mondása úgy szól: „Aki későn kel, az lemarad a növekedésben.”

Rügyeimbe csomagolt miniatűr levélkéimet bontogatni kezdtem, magamba szívtam az éltető napfényt, és nekiláttam fotoszintetizálni. Pár nap múlva megjelent a gondviselőm, és egy ásó meg egy palack víz mellé betett az autójába…

 

Otthon, édes otthon!

Alig hittem a szememnek: az erdőbe mentünk! Egy idősebb fűzes és egy fiatalabb kőrises között, egy elegendően széles szabad sávban, előkészítve várt rám egy korláttal körülkerítve az ültetőgödör. Jobban nem is alakulhatott volna!

Ennyi kaland és veszély után végre biztos helyre kerültem.
Most már tényleg muszáj bíznom a jövőben!

 korlat_kicsi.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tolgyfa.blog.hu/api/trackback/id/tr924461311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.