2023. október 20.: 23°C

Végre itt a sár,
véget ért a nyár.
Elszállt, vége már,
elmúlt, mégse kár.

Eső széllel jár,
ők az őszi pár.
Gyökér és a szár
már a télre vár.

Nem, ez nem a "pannon puma" ellentéte, hanem egy létező faj. Caucasotachea vindobonensis a tudományos neve, amiből a második tag egy Vindobona elnevezésű régi, kelta településre utal. Ma úgy hívják, Wien, és egy Österreich nevű "keleti birodalom" fővárosa. Ehhez képest a csiga elterjedési területe a következő:

(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Caucasotachea_vindobonensis)

A jelek szerint meglehetősen periférikusan sikerült kiválasztani a névadó várost. Na, mindegy. 

Érdekesebb a faj viselkedése szárazság idején, ő ugyanis fára mászik, mielőtt a csigaházát "lezárva" passzív pihenésbe vonulna. Sokáig gondolkoztam, mi lehet az értelme ennek a csiga számára nem elhanyagolható erőfeszítésnek? Talán álmatlanságban szenved, és szüksége van a kifáradásra, hogy jobban aludjon? Vagy a szebb kilátás miatt tenné? Esetleg a magaslati levegőt szereti? Egyéb ötlet...?

Azt hiszem, leginkább a sünök és más apróbb ragadozók ellen ad neki védelmet ez a viselkedés. Mellesleg, ügyesen árnyékba is tud húzódni a kánikulában, nézzétek csak:

A tavalyi levél görcsös ujjai közül kifolyt a végtelen idő homokja.

Áprilisi ákombákomot rajzol kérgemre a melengető napfény hiánya.

A télhez vetkőzött koronát kékkel festett szellők cirógatják körbe.

Rügypikkelyek páncéljából lágyan bújik elő az élet örök zöldje.

Azt hiszem, ősszel a magaslati levegő jót tesz a leveleknek.

Látjátok a csúcsomat?

Már csak innen, fentről sütkérezek az utolsó novemberi napsugarakban, meg számolgatom a bárányfelhőket, készülődök aludni. Persze viszonylagos a "fent" meg a "lent" fogalma. A korlátom mellől nézve "fent" vagyok, majdnem pontosan 6-szor olyan magasan, mint a korlát teteje. 

De, hogy vajon sok vagy kevés ez a 6 méter, az szintén viszonyítás kérdése. Ha jól számolom, éppen 10 nyárral ezelőtt érkeztem ide. Akkoriban talán a korlát feléig érhettem. Számoljunk:

6 m - 0,5 m = 5,5 m növekedés
5,5 m / 10 nyár = 55 cm éves növedék

Nem is rossz, ugye?

De azért tölgy mércével mérve a jelenlegi helyzetem csupán:

6 m / 40 m = 15%.

Így nézve, van még hova fejlődnöm...

Hűvös-friss őszi kékség

Átszűrődő napsugár

Beteg kőrisek tanácskozása

Nekem nyűg - neki otthon...

Perc-életű mulandóság, vagy láthatatan fonalak halhatatlan hálózata?

Esőáztatta mohaillat

Nézem a kőriseket itt a szomszédban, szegényekre rájár a rúd. Nemcsak itt, mindenhol. Figyeljétek meg ezt a koronát!

Az álmoskönyv szerint ez nem jó előjel, nagyon nem jó... A korona legfelső részén, ahol szikrázik a vakító napsütés, ahol a legjobban lehene fotoszintetizálni, ott kellene leginkább tülekednie a leveleknek. Látjátok a száraz ágakat? Ott aztán nincs árnyék, valami más okozza a levélhullást.

Pár éve már írtam a kőrisek betegségéről (https://tolgyfa.blog.hu/2018/09/26/yggdrasil), sajnos azóta sem javult a helyzet. Persze szívósan küzdenek még, akár évekig, de ez már a végjáték.

Van viszont valami, ami így is észrevehető, érdemes szánni rá pár gondolatot. A képen kb. húsz méteres távolságból látjuk a fa koronáját, vagyis a valóságban minden sokkal nagyobb, mint amekkorának látszik. Az ágrendszere teljesen más, mint a tölgyeké: nincsenek benne apró, cikcakkos ágacskák (mint nálam), hanem hosszabb egyenes szakaszok vannak az elágazások között. Miért?

A válasz érdekes módon a levelek formájával függ össze.

Amit itt látunk, az egyetlen levél. A 13 kis levélke ugyanannak az összetett levélnek a része. De mit számít ez? Nem mindegy, hogy egy levélnek nevezzük vagy tizenháromnak?
Az elnevezés akár mindegy is lehetne, de érdemi különbség is van a kettő között. Az önálló levelek külön születnek, külön hullanak le, az összetett levél pedig egyben. A levélkék közti középső levélgerinc tulajdonképpen olyan, mint egy eldobható kicsiny ágacska, apró levelekkel.
És itt a lényeg: Míg a kőris ősszel egyetlen összetett levele lehullatásával nemcsak a 13 levélkéjétől szabadul meg, hanem az azokat összetartó vékony kis levélgerinctől is, addig nekünk, tölgyeknek az önálló leveleink lehullatása után megmaradnak a kis hajtásaink. Ezért olyan elegánsan nagyvonalú a kőrisek ágrendszere, miközben a tölgyeké zegzugos. Yggdrasil népének nincs szüksége rövid ágakra, mert azt a szerepet ellátják az összetett levelek. Kicsit irigylem őket, mert a sokáig fennmaradó elszáradt ágacskáknak nem csak esztétikai jelentősége van, hanem egészségügyi is: gombafertőzések kapui lehetnek.

Ugyanakkor a kis hajtások megőrzése nem mindig hátrány: Egy árnyékot viszonylag jobban tűrő fafaj évekig használhatja azokat, mielőtt feleslegessé válnának. A hosszú levélgerincet nem kell minden tavasszal újra megépíteni, csak használni a régi ágacskát.
A kőrisek gyorsan nőnek és fényigényesek, ezért az ő életmódjukhoz jobban illeszkedik az "eldobható hajtás" stratégiája.

Tudjátok, hogyan lesz egy földig ágas csemetéből hosszú ágmentes törzzsel rendelkező faóriás? Hova lesznek az alsó ágak? És főleg: miért?

Ha rám néztek, most is láthattok néhány levél nélküli ágat rajtam:

Ezek főleg a törzs alsó részén vannak - árnyékban... Az oldalágakról leágazóan is találhatunk ilyen ágacskákat - megint csak árnyékban... Gondolom rájöttetek már, mi a baj az árnyékkal. Minél kevesebb a fény, annál kevésbé lehet fotoszintetizálni. Vagyis ezek az ágak valójában feleslegessé váltak. A rajtuk növeszthető levelek több anyagba és energiába kerülnek, mint amennyit termelni tudnak.

Ha jobban odafigyelünk, észrevehetünk még valamit:

Az elszáradás fokozatait. A fenti képen például élesen látszik, meddig tart az élő rész, és honnantól halt el az ág. Nézzétek meg az alábbi képet:

Itt már majdnem végigért a száradás.

Az élesebb szeműek mást is felfedezhetnek:

A régebb óta elszáradt ágak összemennek, megráncosodnak, felrepedeznek, ahogy elpárolog belőlük a víz.

Később aztán történik még valami:

Az élő rész megpróbálja benőni az elhaltat. A fokozott növekedés egy gyűrű formájában látszik is.

Ez az "erőlködés" néha még látványosabb formát ölt:

A fenti ágat már három éve "ostromolja" a törzs... Hát, így elég sokáig fog tartani...

Kivéve, ha történik valami:

Az elszáradt, felrepedezett ágacskát megtámadják a gombák (később akár a rovarok is), elkezdik lebontani benne a cellulózt, ami a tartását adta... Egyre gyengül, míg végül már egy kis rigó súlyát se bírja el... Letörve himbálózik még egy ideig a szélben, aztán végleg leszakad. Akkor már be tudja nőni a törzs, és végül nyoma sem marad. 

Ez hát az ágmentes törzsek titka. A kéreg alatt benőtt ágcsonkok sorozatai őrzik a maguk kis történetét.

Kellemetlen látogatóm volt, amíg aludtam. Azt álmodtam, hogy hasogat az oldalam, aztán felébredtem, és a hasogató érzés megmaradt. Mintha valamit belém döftek volna. Például itt:

 
Meg itt:

 
Aztán itt is szúr rendesen:

 
De itt a legdurvább:

 
Mire tippeltek, mi lehet ez?

Én dr. Dendrocopos-ra gyanakszom. Eddig csak hallomásból ismertem, de elég felemás a híre. Kiskoromban úgy tanultam, ő a doktor bácsi, aki meggyógyít, ha beteg vagyok. Ha lárvák furakodnak a kérgem alá, ő majd kioperálja.
Később aztán olyan véleményeket hallottam, hogy ő egy kontár, aki legalább annyiszor maga okozza a bajt, mint ahányszor orvosolja azt. Úgy rebesgetik, a műtét mindig sikerül, de a páciens néha meghal... A legvadabb pletykák szerint (bár ezt magam se tartom hihetőnek), néha olyat is tesz, hogy beköltözik a beteghez, elfoglal egy lakosztályt, és évekre ott marad a nyakán...

Na, de térjünk vissza a valósághoz. Amikor ősszel nyugovóra tértem, semmi baja nem volt a kérgemnek. Határozottan emlékszem, hogy nem voltak lárvák bennem, márpedig akkor már olyan hideg volt, hogy a rovarok feneke is befagyott. Szóval orvosi beavatkozásra nem volt szükségem. Most viszont rajtam vannak ezek a sérülések, és ezen keresztül bejuthatnának a testembe a kórokozók, kártevők. Igyekeznem kell begyógyítani a sebeket.

Nekem úgy tűnik, ez olyan orvoslás, ami maga idézi elő a betegséget... Állítólag a doki egyik kedvenc mondása így szól: "Állapíts meg bátran bármilyen bajt, előbb-utóbb majd csak beszerzi a beteg!"
 

Tudjátok mi a nyár legbiztosabb hírnöke?

Amikor így néz ki az erdő alja:

 Meg így:

És így:

Ősi mágia birtokosaként, csak a nyárfák tudják így elvarázsolni az erdőt - évente egyszer, mikor jönnie kell a nyárnak. Rugalmas koronájukkal hajladoznak a tavaszi szélben, ide-oda, ide-oda, s közben azt suttogják: "Nyár van, nyár van..."

Először csak nevet rajtuk mindenki, hiszen dehogy van még nyár, nemrég kezdődött a tavasz. De ők csak hajtogatják, makacsul, senkivel se törődve: "Nyár van, nyár van..." Aztán egyszer csak megjelennek a levegőben az első pihék, s szállnak, szinte súlytalanul lebegve, és akkor már mindenki érzi, hogy a napnak kezd ereje lenni.

A pihékben a nyárfák magjai utaznak, 30 méteresre megnőni képes törzsek tervrajzait szállítják, milligrammnál kisebb csomagokba tömörítve. De visznek még valami mást is: a nyárfák örök optimizmusát, azt a magabiztos hitet, hogy ha elég sokszor elismétlik, akkor valóra válik: "Nyár van, nyár van..." 

Akkor már senki nem neveti ki őket, mert a pihék milliószámra úsznak az égen, és érezni lehet, hogy hatni kezd az ősi varázslat. A nyárfák koronája pedig csak ingadoz a szélben, nyár van, nyár van, és ha nincs szél, akkor csak a kisebb ágak integetnek a szellőben, nyár van, nyár van, és ha szellő sincs, akkor csak a levelek csilingelnek, billegnek, rezegnek, a legkisebb légmozgástól is, nyár van, nyár van... 

És ha nagy ritkán, nagyon-nagyon ritkán, úgy megáll a levegő, hogy a nyárfák levele sem rezdül, akkor már nem kell ismételgetni, mert mindenki tudja:

Nagyon nyár van!

Enyhe tavaszi szellő susogása a rügyező ágak között...
Szerelmes madarak távoli trillái a derengő napfényben...
Könnyű cinkeszárnyak céltudatos surrogása fától fáig...
Nesztelen pocokléptek fürge sorozatai az illatos avarban...

Az ébredő természet halk szavú, szerény szimfóniával ünnepli Tavasz Tündér újbóli eljöttét.

A lombhullásról már többször írtam, elsőként itt, aztán itt és itt, de még nem esett szó az időzítésről. Pedig fontos kérdés!

Mikorra kell időzíteni a lombhullást? Pontosabban: meddig kell befejezni a fotoszintézist, ha újra akarjuk hasznosítani a levelekből visszanyerhető anyagokat? (Amint látjátok, a "Recycling" nem valami újkeletű dolog, ősidők óta működik a természetben.) Nyilván azelőtt, mielőtt az első fagyok megérkeznének, és tönkretennék az egész anyagmozgatási rendszert.

Ha megnézitek a fenti diagramot, láthatjátok, hogy az átlaghőmérséklet októberben 13°C-ról 7°C-ra csökken. Ez még nem lenne probléma, de minket a lombhullatás szempontjából inkább a napi minimumhőmérsékletek érdekelnek.

Jól kivehető, hogy az őszi fagyokra először októberben van reális esély. Akár már a hónap elején bekövetkezhet ilyesmi. Ha tehát biztosra akarunk menni, akkor már eddigre be kell fejezni a "termelést", összepakolni, és elszállítani minden menthetőt.

Igen ám, de tízből csak egyszer jött ilyen korán a fagy. Ha szeptember végéig lezárnánk a fotoszintézis szakaszát, akkor tíz évből kilencszer feleslegesen lennénk túl óvatosak. Értékes időt vesztenénk, amit növekedésre, de legalább is tartalék tápanyagok felhalmozására használhatnánk, amivel a következő évet nagyobb lendülettel kezdhetnénk.

9:1-es arány mellett nyilván megéri bevállalni egy kis kockázatot, de vajon hol van az egyensúlyi érték? 5:5-nél? Talán. Akkor valahol október 15. körül kellene megtörténnie a lombhullásnak. A valóság azonban kicsit bonyolultabb ennél.

Nézzetek meg alaposan ezt a képet. Elszáradtak, lehullottak már a leveleim? Nem egészen. Zöldek, aktívak még? Azt sem mondhatjuk. Vannak ilyenek is, meg olyanok is. Mintha mindegyik más naptár szerint mérné az időt. Mi ennek az értelme?

Amit a képen láttok, nem más, mint egy nagyszerűen működő kockázatminimalizáló rendszer. A levelek egy része nagyon óvatos, egy másik része nagyon optimista, a többi pedig egyenletesen helyezkedik el a két véglet között. Akármilyen korán is jöjjön az első őszi fagy, mindenképpen lesznek olyanok, akik már végeztek, akik már képeztek némi tartalékot jövőre. De akármilyen sokáig maradjon is meg a jó időjárás, mindig lesznek olyanok, akik még kitartanak, akik még hasznosítják az utolsó, energiát adó napsugarakat.

Mi tölgyek, így alkalmazkodunk az ősz szeszélyeihez. Ügyes ugye? 

(Fotó: Gianluca Piovesan)

Most olvastam, hogy a dél-olasz Aspromontei Nemzeti Parkban megtalálták a világ legöregebb mérsékelt égövi tölgyfáját. Demetrának nevezték el a mezőgazdaság, a termékenység és az élet-halál ciklusának görög istennője után, a kora pedig 934 ± 65 év a szénizotópos kormeghatározás szerint. 

A tudósok öt nagyon öreg fát vizsgáltak meg a védett területen. A legnagyobbat, egy 195 cm átmérőjű óriást 570 ± 45 évesre mérték, míg a legkisebb, törött koronájú példány bizonyult a legöregebbnek. Egyúttal ez volt a legvékonyabb is az öt közül, mindössze 0,4 mm-es átlagos évgyűrű-szélességgel.

De nem is ez a legérdekesebb a történetben, hanem, hogy hol találták meg?
Egy viharokkal és aszályokkal sújtott, meredek, sziklás hegyoldal felső részén, 1000 méter feletti magasságban. Vagyis a hosszú élet titka nem az ideális környezet volt, hanem - éppen ellenkezőleg - annak a hiánya.

(Forrás: https://www.esa.org/blog/2020/08/31/oldest-radiocarbon-dated-temperate-hardwood-tree-in-the-world-discovered-at-aspromonte-national-park-southern-italy/ és https://www.sciencealert.com/radiocarbon-dating-reveals-the-oldest-temperate-hardwood-tree-in-the-world)

Nagy hatalom az idő.
Pedig lassan dolgozik.
Néha, amikor súlyos veszteség ér bennünket, úgy tűnik, meg is áll, s olyankor nincsen más, csak a fájdalom.

Aztán az élet lassan megy tovább, de a seb marad. És lüktet...   ...   ...   ...   ...   ...   ... 

Idővel a fájdalom eltompul, de a seb, és a veszteség emléke életünk elválaszthatatlan részévé válik.

Múlnak az évek, és új feladatok, új kihívások jönnek. No meg új sérülések is.

Olyankor talán úgy tűnik, összefogott ellenünk minden, hogy tönkretegyen bennünket. Kapjuk a sebeket, jobbról-balról...

De csak menetelünk előre, rendületlenül. Tesszük a dolgunkat, és már nem vesztegetjük az időt önsajnálatra. Aztán egy szép napon rájövünk, hogy amit egykor életünk legnagyobb veszteségének gondoltunk, az már csak a múlt.

Csak egy heg maradt, de évről évre az is egyre halványul. Mások talán már észre sem veszik.

Ha kicsit hátra tudunk lépni, hogy távolabbról szemléljük önmagunkat, felismerhetjük, hogy mennyit változott az életünk. Ami egykor súlyos probléma, vagy fontos feladat volt, mára jelentéktelen aprósággá vált. A ma gondjait akkoriban elképzelni sem tudtuk.

És, hogy mit hoz a holnap? Egyszer egy bölcs ember azt mondta: "Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja." 

Tavaszi hangulatok szállnak a nyárfa-pihékkel... szikrázó mediterrán napsütés... végtelen, tiszta kékség... és mintha a rigófütty is ezt a dallamfoszlányt ismételné:

"Szemedbe nézek: Kék, 
olyan most, mint az Ég..."

Néha meg ezt:

"A szemedbe nézek: Zöld,
olyan most, mint a Föld..."

Az ég kékjére a föld válasza mindig a zöld. 

 Pontosabban: a zöld...

...a zöldebb...

...és a még zöldebb!

Nézzétek csak, még a friss hajtásom színe is zöld (azzal is fotoszintetizálok):

Mellesleg: ennyit nőttem lombfakadás óta...